Lelki élet a világban, a családban élve

Mostanában sokat foglalkoztat az a téma, hogy milyen módon kerülhet a világban élő ember közelebb Istenhez, mi az ő útja a szentséghez. Az ugyanis nem kérdés, hogy a szentség elérése feladatunk, hiszen Jézus ezt egyértelműen kérte: „Legyetek mindnyájan szentek!”

Tehát ez nincs fenntartva a papok, szerzetesek szűk rétegének. Ha viszont körülnézünk a lelkiségi irodalomban, mit találunk? Először is azt érezhetjük, hogy legalábbis rendalapítónak kell lennie annak, aki a szentségre törekszik: hiszen a (kanonizált) szentek döntő többsége klerikus: szerzetes vagy pap, püspök, netán pápa. A Szentek életét forgatva az egyszeri családos ember rögtön úgy érzi, hogy ilyen illusztris társaságba neki esélye sincs bekerülni.

Aztán ott van a lelki előrehaladásról szóló könyvek sora. Gyönyörű és lelkesítő dolgokat írnak, sokat segítenek is, de mintha mindegyik abból indulna ki, hogy az ember maga osztja be az idejét és irányítja az életét, és szisztematikusan halad előre a lélek Istenhez vezető útján. Én pedig mit látok a magam életében? Hogy az én időmet mások osztják be. Hogy a tervek csak arra jók, hogy felboruljanak. Mert bármit kezdek el, tevékenységet vagy imádságot, telefonbeszélgetést vagy házimunkát, egyben biztos lehetek: hogy nem tudom megszakítás nélkül végigcsinálni. Bármiféle rendszerességre való törekvés megtörik a percenként adódó váratlan, de sürgős megoldásra váró helyzetek falán, a különféle kérésekkel és kérdésekkel előálló családtagok megostromolnak minden csendes pillanatot. Amikor pedig végre elcsendesedik a ház, még mindig marad annyi házimunka, hogy az embernek épp csak annyi ereje maradjon, hogy bezuhan az ágyba, összeszedett imádságról ebben a napszakban már nem lehet beszélni.

Hogyan lehet mégis lelki életet élni világi körülmények között, amikor senki sem biztosít „bérelt helyet”, zavartalan időt az imádságra? Hogyan lehet legalább törekedni a szentté válásra? Kell lennie valami útnak, ami számunkra is működik, hiszen Jézus minket is hívott, nekünk is ki akarja nyilatkoztatni magát!

A gyermekség útja

Nincsenek kész megoldásaim ezekre a kérdésekre, csupán forgatom a szívemben őket. Az világosan látszik, hogy sokszor nem marad más, mint valami egészen gyermeki módon belekapaszkodni az Istenbe, egy-egy pillanatban, amikor arra jár, elkapni a kezét és szinte kétségbeesetten szorítani, nehogy elessünk. „Segíts Te jobbnak lennem, legyél Te a beszélgetéseimben, magamtól nem megy, eléd teszem ezt a helyzetet, ezt az embert, segíts!”

Ha már percek nincsenek, a pillanatokat kell kihasználni, és ez a fajta „szükség” talán meg is tanít arra, hogy különösebb ráhangolódás nélkül is bele tudjak helyezkedni az isteni erőtérbe, amikor erre pillanatnyi alkalmam van. Valahogy azt kellene megvalósítanunk, amit Pál mond:„Benne élünk, mozgunk és létezünk”.

A gyermeki ráhagyatkozást nehezebb megélnie annak, akinek alapjában véve jól megy az élete, sikerülnek a tervei. Nagy a kísértés, hogy úgy érezze: „nekem magamtól is megy”, nincs is akkora szükség Istenre. Talán azért is szükséges a szív fájdalma, a mindenki életében meglévő nehézségek, mert ezek fordítják ki az embert a maga (tulajdonképpen szűk látókörű) pillanatnyi sikereiből és problémáiból, és fordítják oda az egyetlen lényegeshez. Emlékszem, amikor komolyan megbetegedett az egyik kisbabám, hirtelen súlytalanná váltak a problémák, amiken addig sokat rágódtam. Lassan föl kell ismernünk, hogy az üdvösség kérdéséhez képest minden súlytalan.

Találkozás a hétk öznapokban

Nagyon feszített tempóban futnak a napok. Vajon hol találkozhatom bennük Jézussal? Bármennyire szeretnék, az Oltáriszentségben nem találkozhatok Vele mindennap. Hiszen reggel muszáj az iskolába készíteni a gyerekeket, a délután és az este szintén csúcsidőnek számít a leckeírás, különórák, vacsoráztatás kapcsán, a szentmise hétköznap (bár csendes menedék lenne) többnyire szóba sem jöhet az állapotbeli kötelességek mellett.

De Jézus velem is találkozni akar! Ha az Eucharisztiában nem jöhet el hozzám, eljön az embertársak, a rám bízottak képében. Éppen ezért – mivel kevés a konkrétan Istennel töltött idő – rettenetesen fontos, hogy a hétköznapi életünkben megéljük a Vele való találkozást. Nem lehet két külön életünk: egy vallásos, amikor keresztényként viselkedünk, és egy „hétköznapi”, amikor ugyanolyan undokok vagyunk egymáshoz, mint a „pogányok”. „Arról ismerje meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.” Vajon felismerik-e az életemről, hogy Jézushoz tartozom?

Mindezek mellett azért nagyon fontos törekedni a napi csendes imára. Nem a maradék időben (mert olyan nincs), hanem az időm legértékesebb részét adva az Úrnak. Azt, amikor végre talán nyugodtan elvégezhetnék valami sürgős teendőt. Fontos, hogy különbséget tegyek a sürgős és a fontos között. A sok sürgős elnyomhatja az igazán fontosat, és így még esetleg azt a találkozást is elmulasztom Jézussal, amire lehetőségem lenne. Pedig világítani csak akkor tudok, ha rendszeresen „töltöm az akkumulátort”. Töltés híján lemerülök és elsötétedek. És akkor az egész családomban sötét lesz, szeretetlenség és rossz hangulat.

Uram, Jézus!
Te látod kiszolgáltatottságomat a hétköznapok sürgető teendőinek, a kéréseknek, feladatoknak, az elintézendő ügyeknek. Kérlek, tarts engem a tenyereden, tarts meg a Te fényedben, hogy minden teendőmben Benned legyek, a Te szíveddel szeressek, a Te száddal szóljak, a Te szemeddel lássak! Neked adom a hétköznapjaimat, Te irányítsd őket Szentlelkeddel! Uram, Benned bízom! Amen.

Popovicsné Palojtay Márta