Eltávozott nagy öregek

Mondják a hírt: Chiara Lubich, a Fokoláre mozgalom alapítója is átment a mennyei hazába. Az Egyház „nagy öregjei” jutnak eszembe, akik az utóbbi években távoztak az élők sorából. Teréz anya, az apró termetű apáca, akinek neve mára fogalommá vált még az egyházellenes Nyugaton is, mert meghallotta a hangot, amely kihívta a kolostor kényelmes rendjéből, és radikálisan megélve az evangéliumot a legszegényebbek szolgálatára szentelte életét, egészen elégő gyertyaként világítva a modern kor sötétségében.

II. János Pál pápa, aki egész életében az evangéliumot hirdette Wadowicétől Rómáig, és megalkuvás nélkül szembeszállt a fasizmus és a kommunizmus embertelenségével csakúgy, mint a modern, fogyasztói társadalom rejtett Isten- és emberellenes szemléletével. Isten üzenetét még gyengeségben, betegségben is nagy erővel képviselte államfők, királyok és tudósok előtt, és biztatása: „Ne féljetek!” – visszhangra lelt az egész világon, eljutott a harmadik világ legszegényebbjei közé is.

És ott van Roger testvér, a taizé-i közösség egyszerű, ám sugárzó alapítója, aki nem volt katolikus, de aki mély lelki kapcsolatban állt a nagy pápával és állandóan a kiengesztelődést hirdette emberek, felekezetek és országok között, és aki úgy élt, hogy mindenki testvére és szolgája legyen a nyolc boldogság örömében. Úgy is halt meg, mint Isten választott eszköze – a késszúrás végzett ugyan testével, de vértanúsága csak megerősítette üzenetét és szellemiségét.

Végül pedig Chiara Lubich, aki a háború alatt egy bombázás során, a légoltalmi pincében kötelezte el magát az Ige, az egység és az egyetemes testvériség szolgálatára, és akinek példája mára az egész világon számtalan közösséget hozott létre a lelkiségi és társadalmi megújulás előmozdítására.

A kor, amelyben éltek, testet-lelket megnyomorító időszak volt. Mi mindenen kellett keresztülmenniük a fasizmus, a háború, a kommunizmus nehéz éveiben! Mégis tudtak jel és fény lenni, Krisztus üzenetét sugározták minden körülmények között. A háborúk, a nyomor és az erőszak közepette a békét, a lelki gazdagságot és a szelídség erejét hirdették. A „nagy öregek” elmentek közülünk. Rajtunk a sor. Vajon elfogadjuk-e a feladatot, hogy mi is Isten jele legyünk a világban – vagy hagyjuk elnyomni a Szentlélek hangját a kényelem, az önzés és a közöny kísértése által? Csak nehogy azzal kelljen szembesülnünk az életünk végén, hogy a hétköznapok sodrában valahogy elfeledkeztünk a legfontosabbról – nem hallgattuk meg Isten nekünk szóló üzenetét, nem követtük a hívását!

Az előttünk járó nagyok megmutatták, hogy Krisztust csak radikálisan érdemes követni. Senki nem lehet „langyosan” keresztény, azaz krisztusi ember (christianus = krisztusi). Bár nem lesz mindenkiből Teréz anya, a szeretetet radikálisan meg kell élnünk otthon, a munkahelyen, mindenhol. Ez Jézus parancsa. Ha csak a templomban vagyunk keresztények, jaj nekünk, mert nem vagyunk jobbak, mint a farizeusok!

Ne csak csodáljuk az egyház nagyjait, hanem merjük követni is őket, életünk – de legalábbis saját akaratunk – odaadásáig!

Popovicsné Palojtay Márta