Hogy szerelmünket jellé tegyük…

Munkácsi családtalálkozó (2.)

Isten helye az életemben és a családban

Emberi kapcsolataink ápolására hasonló szabályok érvényesek, mint az Istennel való kapcsolatunkra. Nem nagyon tűnik fel, ha nem szánok időt a házastársamra. Az imádsággal is úgy vagyunk, hogy ha nem imádkozunk, akkor is megy tovább az élet. Valami mégis más lesz. Ugyanis ha imádkozunk, Isten megmarad személyes Istennek a számunkra, megmarad a helye az életünkben. „Ami az imádság helye a napirendedben, az az Isten helye az életedben.” Ha nem imádkozunk, Isten, a személy helyébe a dolgok lépnek.
Ha minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy minél több dolgot megszerezzek a családomnak, de ugyanakkor nincs rájuk időm, akkor egyikünk sem lesz boldog. A dolgok civilizációja ugyanis ellentétben áll a szeretet civilizációjával. Amelyik családban a dolog uralkodik, ott a gyereket sem fogadják szívesen, mert az új élet teret foglal el, időbe és pénzbe kerül – sokszor még többe is, mint a dolgok.

A megosztás boldogsága

A házasságban az ember nem tarthatja meg magát önmagának. Csak akkor lehet boldog, ha osztozik, ha saját személyét is megosztja a másikkal. Ezzel a másik ember és a saját maga boldogságát is szolgálja, hiszen mindenkinek az élete azáltal teljesedik ki, hogy szeretve van. Ezt az osztozást támadja állandóan a mai társadalmi szemlélet, amikor azt sugallja, hogy csak a dolgokkal törődj, hogy ne a másik életét, hanem a magadét teljesítsd ki. El ne higgyük, hogy mindent magunknak kell megszereznünk! El ne higgyük, hogy a gyerekeink „egy biológiai aktus melléktermékei”! Az ember tette nem lehet csak biológiai tett – mindenhez hozzáadódik maga az ember is!

Egymás felé elinduló családok

Nagy szükségünk van a papokra. Látnunk kell ugyanakkor, hogy ők kevesen vannak, és nem lehet elvárni tőlük, hogy minden egyes család felé ők induljanak el. Ezért arra van szükség, hogy a családok induljanak el a családok felé. Ehhez pedig imádkozó családok kellenek. Magyarországon, ahol Bíró püspök atya szolgál, sok helyen alakultak házas-csoportok, akik együtt imádkoztak, megbeszélték a problémáikat, és gyakorlati ügyekben is egymás segítségére voltak. Néhány éven belül a csoportokhoz tartozó családokban elkezdtek születni a gyerekek – nem rábeszélés hatására, hanem mert hitben és szeretetben növekedtek ezek az emberek.

Fiókelőadás a közösségről

Bíró László püspök atya, ha már annyit beszélt a családról és a közösségről, magával hozott egy hatgyermekes családapát, az egyik család-közösség tagját, aki saját tapasztalatából mondhatta el, miért jó egy közösséghez tartozni. Beszélt arról, hogy a közösség azért fontos, mert megerősíti a tagokat abban, amiben hisznek. Ugyanakkor egy ilyen csoportban kialakul az egymásra való odafigyelés, könnyebben észreveszik a segítségre szorulókat, és jóval hatékonyabban is tudnak segíteni rajtuk, mint azok, akik „felülről” próbálják ugyanezt megtenni.
A plébániai családközösségek számos feladatot átvállalhatnak a jegyesoktatás egyes területein, a plébániai közösség kialakításában, a többi család segítésében – levéve ezzel a gondok egy részét a pap válláról, akinek így több ideje és energiája marad arra, hogy kifejezetten lelki gondozással foglalkozzon.
Jó megtapasztalni azt is, hogy másoknak is hasonlóak a problémáik. Ez nagy segítséget jelenthet például akkor, amikor kudarc ér a gyermeknevelés terén. Hamar kiderül, hogy nem vagyunk ebben egyedül. Valaki azt mondta erre, hogy a vallásos nevelés azt jelenti, hogy eldobáljuk a köveket a hit útjából – de az úton a gyereknek kell végigmenni.

Bíró László püspök atya előadása nyomán összeállította:

Popovicsné Palojtay Márta