December 9-én volt húsz éve annak, hogy Majnek Antalt, a nagyszőlősi ferences misszió vezetőjét II. János Pál pápa püspökké nevezte ki. Január 6-án pedig püspökké szentelésének 20. évfordulóját ünnepli. E kettős jubileum alkalmából kérdeztük őt.
– Püspök atya, hogyan emlékszik vissza a húsz évvel ezelőtti eseményekre? Milyen érzések voltak akkor Önben?
– Nehezen fogadtam el a kinevezést, erről már sokszor beszéltem. Szívvel-lélekkel ferences lelkipásztor voltam, és egész életemben az akartam maradni. Egyáltalán nem vágytam arra, hogy püspök legyek. Antonio Franco érsek, aki akkor a kijevi nuncius és egyben ideiglenes kárpátaljai apostoli kormányzó volt, hosszasan próbált rábeszélni; végül azzal győzött meg, hogy a pápa kérése számomra Isten akarata.
Akkor adtam be a derekamat, amikor ott, Kijevben, a nunciatúra kápolnájá- ban a Szentírás olvasásakor kaptam egyértelmű üzenetet Istentől, hogy való- ban ez az Ő akarata. És Isten akaratá- val már nem mertem ellenkezni.
– Hogyan látja ma azt a feladatot, amit húsz évvel ezelőtt bízott Önre a Szentatya?
– Most már nyugodtabban. Akkor még sejtelmem sem volt, mit kell tennem. Az egyházszervezetet a nulláról kellett felépíteni, szó szerint két mappával kezdtem az adminisztrációt. Nem segí- tett benne senki, csak a kijevi nuncius jött el 2-3 havonta rövid időre. Mindent munka közben kellett megtanulnom.
– Milyen a kapcsolata a hí- vekkel? Folytat-e lelkipásztori tevékenységet?
A hívekkel jól éreztem magam, mint ahogy előző helyeimen is. Hittanokat tartottam fiataloknak, felnőtteknek, betegeket látogattam, gyóntattam: továbbra is nagy örömmel végeztem (és amennyire tudom, végzem ma is) a különféle lelkipásztori tevékenységeket. Erre egyébként szükség is volt és van ma is, hiszen húsz éve folyamatosan hi- ány van magyar papokból.
Mostanában is már négyen hagytak itt minket: hárman Magyarország kedvéért, egyikük pedig még a papságát is elhagyta… Különö- sen ez utóbbi nagy fájdalom és tragédia számomra, számunkra. De hála Istennek vannak húszan, akik viszont hűségesen dolgoznak, és még húszan missziósok, akik szintén szé- pen szolgálják egyházmegyénk híveinek üdvösségét.
Az egyházmegye híveivel is folyamatosan kapcsolatban vagyok. Sokszor látogatok el ünnepségek, bérmálás, templom-újramegáldás stb. kapcsán egy-egy helyre, ahol alkalom nyílik találkozásra, beszélgetésre. Ez alatt a húsz év alatt visita canonica formájá- ban végiglátogattam valamennyi helyünket (100 misézőhelyünk van), né- hány plébániát kétszer is. Sajnos a híveink száma is egyre inkább fogyatkozik az elvándorlás következtében.
– Mit tart fontosnak az egyházmegyét illetően? Mi az, amit tőlünk, híveitől vár?
– Szükséges lenne, hogy elég papunk legyen, ne kelljen senkinek négyszer is miséznie vasárnaponként, legyen idejük pihenésre, közösségi életre. Ez utóbbit mindig is fontosnak tartottam: hogy a papok közösségben éljenek. Ahol lehet, lakjanak együtt legalább ketten, testvéri közösségben. Nem véletlenül ragaszkodom annyira a havonta megrendezett papi találkozókhoz is, melyeken majdnem mindig részt veszek én is. Püspöki programjaimat is igyekszem úgy igazítani, hogy ne kelljen tá- vol maradnom.
Mivel a hét kispapunkból négy ukrán anyanyelvű, arra kérem őket, hogy tanuljanak magyarul, hogy majd a magyar híveket is el tudják látni, és így tehermentesítsék a magyar papokat. Az elmúlt években Budapesten, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen elvégeztem egy kánonjogi posztgraduális képzést, mert nem volt egyházjogászunk. Azóta még egy pap, Molnár János atya is elvégezte ezt a kurzust, azóta többnyire ő foglalkozik a házassági ügyekkel.
Az elmúlt majdnem húsz évben nagyon sokan végezték el a hároméves hitoktatóképzőt (közismert nevén FTK-t), melyet először Nagyszőlősön tartottunk, majd Munkácsra helyeztünk át. Nagyon fontos, hogy ezek az emberek különösen is evangelizáljanak saját környezetükben. Ez minden hívőnek is feladata, különösen most, a Szent Márton jubileumi évben és az irgalmasság szentévében; a pápa szándéka szerint mindenféle szinten erre fognak irányulni programjaink, hogy ezt a feladatot tudatosítsuk a hívekben. Fontos, hogy elsősorban mi legyünk az irgalmas Isten jó képviselői – és ne jó kép-mutatói…
– Hogyan tudja lelkileg szinten tartani magát a rengeteg tennivaló közben?
– Nem szabad soha elhagyni a zsolozsmát, a kötelező imaórákat, de napközben is arra törekszem, hogy a pihenésem is mindig Istennel legyen; Benne keresem a pihenést, hogy megtaláljam a békémet, mert csak így lehet az emberekkel is békességben élni. Erre törekszem már a gondolataimban, a szívemben is. Az irgalmasság kegyelmi esztendejében és a Szent Márton jubileumi évben Isten bizonyára bőven fog ehhez kegyelmi segítséget adni nekem is és mindnyájunknak.
Az interjút készítette: Pápai Zsuzsanna