Január végi utam Rómába

Amikor hazaérkeztem és oly sokan feltették a kérdést: „Milyen volt? Szép? Mesélj!” – nehezemre esett válaszolni. Napokba telt, míg felfogható valósággá és mesélhetővé vált a sok csoda-élmény, melynek részese lehettem. Az örök város szépségét átadni sem szóban, sem írásban nem könnyű. Néhány pillanatot emelnék csak ki, amelyek leginkább megragadtak.

Előrehozott tavaszunk volt. Az induláskor itthon ropogott a hó talpunk alatt, s két nap múlva zöld növényzet, tavaszi virágok vettek körül. Az út kellemesen telt, biztos vagyok benne, hogy azokkal a zarándoktársaimmal utaztam, akikkel pont találkoznom kellett.

Velence – első nap. Szemerkélő esőben jártuk a lagúnák városának keskeny sikátorait, bámultuk a hajókat, csónakokat – mit mondjak, engem elvarázsolt. A Szent Márk térre érve a tér jellegzetes „lakói”, a galambok fogadtak. Megcsodáltuk a Dózse-palotát, megnéztük a Sóhajok hídját, az árusoknál a maszkok már a karnevált idézték. A Szent Márkbazilikában ünnepélyes, misztikus félhomály, gazdag mozaikok, ikonok, freskók vettek körül. Szentmise után indultunk tovább.

Assisi igazán hangulatos olasz kisváros. Az Óváros épületei a régmúlt korok hangulatát idézik. Utcáin végighaladva egy kosztümös film díszletei között éreztem magam.

Láthattuk Szent Ferenc életének helyszíneit: a Porciunkulát, tranzitusának, vagyis elszenderülésének a helyét, sírjához pedig a róla elnevezett bazilika altemplomába ereszkedtünk le.

Rómában a Szent István zarándokház otthonos légköre fogadott. Másnap kora reggel indultunk a pápai audienciára.

A Szent Péter-bazilika monumentális méreteivel hat a látogatóra. Aranyfödém, márványfalak, s a Vatikán visszhangzanak – a pápai himnusz sorai elevenedtek meg körülöttem. Az egyház pompáját, nagyságát, hatalmát juttatta eszembe.

A bazilika altemplomában a magyarok kápolnája volt a reggeli szentmisénk színhelye. Szent István és a Szűzanya szobrával, a magyar szentek domborműves ábrázolásával, a csodaszarvas ősi motívumával a falakon.

Szeretett pápánk, II. János Pál sírja nemes egyszerűségével, szinte békét és derűt sugárzó fehérségével hatott ránk. Mint ahogy élt, amilyen ő maga volt. „No stopping!” – kérték az őrök, a gépünk sem villanhatott, de emlékezetünkbe bevésődött róla a fotó.

Kiemelt helyen van az élmények közt a Szentatyával való találkozás. Felejthetetlen. Magyarul szólt, édes anyanyelvünkön – üzenete szívünkig hatott.

A négy legnagyobb római bazilika közül másodiknak a falakon kívüli Szent Pál-bazilikát látogattuk meg. Ez volt az, ami igazán lenyűgözött. Már az udvara remekmű. Aztán az idén nyitva álló jubileumi kapun át beléptünk. A csiszolt alabástrom ablaküvegeken át beszűrődő fény fenséges megvilágításba helyezi a bazilika belsejét. Valami nemes méltóság árad odabenn. A falakon sorban a pápák képei. Szent Pál sírjánál litániát imádkoztunk és László atya egyenként áldott meg minket. A Lateráni Szent János-bazilika – minden egyházak anyja és feje, a pápák ragyogó szépségű temploma. A hozzá tartozó épületegyüttes része a Szent Lépcső, melyen Jézus ment föl Pilátus elé. Bevallom, eddig nem tudtam, hogy létezik ez a kegyhely. Szinte valamennyien fölmentünk- csúsztunk térden állva ezen a lépcsőn, szeretteinkért, szívünk szándékaiért imádkozva. Nehéz volt, de nagy élmény marad.

A Santa Maria Maggiore-bazilikát a hazautazásunk előtti délutánon látogattuk meg. Itt már úgy éreztem, nem bírok több új dolgot befogadni, talán nem is érdekelt. Kis várakozás után jött Melo Lajos domonkos atya, rengeteget mesélt, én meg kezdtem odafigyelni, hol vagyok. Végül ez lett az a hely, ami leginkább meghatott. Csiszolt kristály ereklyetartóban itt őrzik a kis Jézus jászolkájának öt deszkadarabját… A dúsgazdag Borghese család drágakövekkel díszített kápolnájában látható ikon pedig Mária igazi arcát ábrázolja, melyet a hagyomány szerint Szent Lukács festett. Sem természeti csapás, sem háborúk nem sértették soha ezt a templomot. Itthon nem katolikus szomszédom azt mondta: épp amiatt, amiket őriz.

Szent helyeken jártunk, szentek sírjainál: Sziénai Szent Katalin márvány szarkofágja mellett álltunk, voltunk a Szent Péter bilincseit őrző templomban, láttuk Michelangelo Mózes szobrát, s a Pieta-t is, még a Szent Péter-bazilikában.

Nagyon tetszett a különleges Il Jesu, vagyis A Jézus templom. Ez a jezsuiták római temploma, ebben van Loyolai Szent Ignác sírja. Az olasz barokk iskolapéldájának is nevezik, a mennyezeti freskó alakjainak mozgalmasságát, szinte megelevenedő nyüzsgését egy nagyítós tükör hozza közelebb.

S ez még nem minden… Mintha a történelemkönyv lapjain sétálnék… Híres utcák, hidak, lépcsők és terek váltják egymást. Szinte mind tartogat egy-egy látnivalót, meglepetést. Az Angyalvár, a Colosseum – a gladiátorharcok színhelye, a Capitolium, a városalapító Romulus és Remus szobra az anyafarkassal, a Pantheon – minden istenek temploma, a Trevikút, melynek vizébe pénzérmét dob, aki még egyszer szeretne visszatérni ide. A Gergely-egyetem, a Spanyol lépcső, a Piazza Navona – a hajósok tere, Szent Ágnes vértanúságának a helye. És este talán még szebb a kivilágított város.

Hazafelé jövet néhány órát töltöttünk Budapesten. Zarándoklatunk méltó befejezésének tartom, hogy egy kisebb csapattal épp január 25-én, Pálforduláskor orgonás, latin nyelvű szentmisén vehettünk részt a Szent István-bazilikában.

Lehetetlen mindent felsorolni. De talán nem is ez a fontos. A lényeg, hogy Rómában, az anyaszentegyház szívében élhettük meg ezt a pár napot, átérezve ennek nagyszerűségét. Áldásait, kegyelmeit már most érezzük. Talán lesznek gyümölcsei, melyek csak később érnek be. Egy biztos: az élmények és az emlékek sokaságából még hosszú ideig fogunk táplálkozni.

Dorgay Angelika