Kalkuttai Teréz anyát szentként tiszteli az Egyház!

149
Terez anya

Kalkuttai Teréz anya szentté avatása előtt nem sokkal a Vatikáni Rádió interjút készített Mary Prema nővérrel, a Szeretet Misszionáriusai Rend (Teréz anya nővérei) legfőbb elöljárójával, aki a rend harmadik vezetője Teréz anya és Nirmala nővér után.

– Teréz anya életszentség hírében halt meg. Már csak néhány nap van szentté avatásáig. Hogyan élik meg szívükben az ünnepet?
– Anyánk szentté avatása nagy megtiszteltetés számunkra. Alkalmat ad arra, hogy közelebbről tekintsünk az életére, munkájára, a mások iránti nagy figyelmére, de az ünnep alkalom arra is, hogy magunkba tekintsünk. Ez valóban a lelkiismeret-vizsgálat ideje, hogy mind mélyebben lássuk a hivatásunkat, hogy a Szeretet Misszionáriusaiként imádságban éljük meg az Istennel való egységünket, és Jézussal való egységünket a szegényekben.

– Teréz anyát 1979-ben Nobel-békedíjjal tüntették ki. A mai világban, ahol továbbra is táplálják a háborús tűzfészkeket, mit idéz fel önökben ez az elismerés, mit üzen a jelenkor számára?
– Az elismerést Teréz anya azért az erőfeszítéséért kapta, hogy egységet akart teremteni minden nép között, hiszen mindnyájan az egyetlen mennyei Atya gyermekei vagyunk. Ennek ma nagy aktualitása van. A béke mindnyájunk közös vágya, egyúttal viszont a megbocsátás és az emberek meghallgatásának eredménye is. Meghallgatni pedig azért kell, hogy megértsük őket. Ne várjuk el azt, hogy mindig mi birtokoljuk az igazságot.

– Az Egyház ma ön szerint olyan, mint amilyennek Teréz anya szerette volna?
– Teréz anya nem arra használta idejét, hogy ilyen típusú elvárásokat fogalmazzon meg. Hogy az egyháznak ezt kellene vagy ezt nem kellene tennie… Ő nem ezt elemezte, hanem arra használta fel az idejét, hogy közvetítse a felelősségét, mert komolyan vette Jézust. Azt mondta: „Az egyház te és én vagyunk. Ha szent egyházat akarsz, a te kötelességed és az enyém is, hogy szentté legyünk.” Ő így élt!

– Teréz anya mára bizonyos értelemben egyfajta „szentkép” lett?
– Mi vele együtt éltünk, és megismertük őt. Úgy tisztelni őt, hogy nem törekszünk példáját követni, azt hiszem, visszás dolog. Ő él és velünk van. Imádkozik értünk. Nagyon tevékenyen részt vesz sokak életében. Ezt láttam a kalkuttai házában, ahol a hamvai nyugszanak, és zarándokok, szegény emberek ezrei látogatják. Imádkoznak, és Teréz anya meghallgatja a kéréseiket. És szívükben békével, bizalommal térnek haza onnan, azzal a reménnyel, hogy az élet jobb lehet. Teréz anya nem szentkép. Ő él, tevékeny, mindenütt. Nekünk van szükségünk őrá, tanítására és közbenjárására.

– Határozottan és világosan szólt a politikai vezetőkhöz, minden szinten…
– Nem járta a világot, hogy prédikáljon, vagy hogy arra tanítson másokat, mit is kell csinálniuk. Amikor beszélt, akkor a szív világosságával tette. Nem számított, kivel beszél, mindig meggyőződéssel szólt az élet értékeiről. A lelkiségről, az imádságról, a családról, ahol a kapcsolatokat a szenvedés és a megbocsátás elfogadásával kell fenntartani. A szerzetesi életről mint Jézus életének folytatásáról. Ő átadta ezeket az erényeket a szegények legszegényebbjeinek, akik fontos emberek, mert sokat tanítanak nekünk, megtanítják elfogadni azt, amit az élet nyújt. Teréz anya soha nem hátrált meg, egy tapodtat sem, ha a szegények méltóságát kellett megvédeni.

– „Még a szívünkben hordozzuk annak a négy nővértársatoknak a képét, akiket most márciusban, Jemenben gyilkoltak meg fegyveres férfiak. A közömbösség áldozatai” – fogalmazott a pápa. A vallási kisebbségeket ért támadásokra gondolva, hiszen mindez a világ számos pontján ma is valóság, annak a reménye, hogy a vértanúság nem hiábavaló, azzal a kockázattal jár, hogy csalódnunk kell…
– Ha a világ szemével tekintünk négy nővértársunk halálára, akkor az fiatal életek eltékozlása… Ellenben ha hittel tekintjük a történteket, úgy láthatjuk, nagy kiváltság odaadni az életünket azokért, akiket éppen szolgálunk. A kereszténységnek a kezdetektől fogva üldöztetésben volt része. De az üldöztetések nem szükségesek ahhoz, hogy a hivatásunk legjavát nyújtsuk. Nővéreink eltökélten és tudatosan maradtak a jemeni Ádenben a betegek szolgálatában. Nagy fájdalom, de ugyanakkor nagy tiszteletet is érdemel az, hogy ők elérték hivatásuk célját, ami nem más, mint az Istennel való egység, Jézust szeretve, ahogy Ő szeretett minket, és megbocsátva azoknak, akik nem tudják, mit tettek.

Forrás Vatikáni Rádió/Magyar Kurír