Kis Szent Teréz boldoggá avatott szüleinek története

188

Ez a második olyan eset, amikor a pápa házaspárt avat boldoggá. Először 2001-ben II. János Pál a Beltrame-Quattrochi házaspárt, most pedig XVI. Benedek Louis és Zélie Martin-t emelte a boldogok sorába. De ez különleges eset, hiszen annak a szentnek a szüleiről van szó, akit X. Pius korunk legnagyobb szentjének nevezett.

A boldoggá avatási pert 1957-ben kezdeményezték és most ért véget. Már 1994-ben kihirdette a pápa, hogy Kis Szent Teréz szüleinek erényessé-ge példaértékű. De csak két hónappal ezelőtt ismerte el az egészségügyi tanács a csodát, amely a házaspár közbenjárására történt: 2002 júniusában a San Gerardo de Monza kórházban meggyógyult Pietro Schi-liro, egy kisfiú, aki nagyon komoly és visszafordíthatatlan tüdőproblémával született. Július 3-án a pápa jóváhagyta a természetfeletti gyógyulást, és július 12-én kihirdették, hogy október 19-én, Louis és Zélie házasságának150. évében boldoggá avatják őket a Lisieux-i bazilikában.

Egy órásmester és egy csipkeverő asszony… Történetük egy XIX. századi regénybe illik, pedig igaz történetről van szó. Louis fiatal korában szerzetes akart lenni, de mivel nem ismerte a latin nyelvet, nem jutott be a kolostorba. Zélie, jövendőbeli felesége szerzetesnő szeretett volna lenni, de az ő kérelmét is visszautasították, az okát pedig meg sem magyarázták. Így tehát mindketten a házasság felé orientálódtak. Amikor Zélie először találkozott Louis-val, egy belső hang ezt sugallta neki: “Ez az az ember, akit neked szántam.”

1858. július 13-án házasodtak össze. 19 közös évüket munkával és gyermekneveléssel töltötték, csak az különböztette meg őket a többi családtól, hogy a feladataik elvégzésében megélték a hitüket. Minden reggel szentmisén vettek részt, tisztelték az egyház parancsait, részt vettek a plébánia életében, különösen figyeltek arra, hogy a vasárnapot pihenéssel töltsék, gyakran gyóntak, és imádkoztak azért, hogy a Jóisten adjon nekik gyermekeket, akiket Őneki szentelhetnek majd.

Kilenc gyermekük született. Sajnos ebből négy meghalt. Öt lányuk maradt, akik a felnőtt kort is megélték. (Teréz volt a legfiatalabb, ő 1873 januárjában született). Zélie nehezen élte meg a gyermekei korai halálát, de nagy fájdalmában mégis hálát tudott adni a Jóistennek azért, hogy részesülhettek a keresztség szentségében, és alázatosan elfogadta Isten akaratát.

Teréztől tudunk legtöbbet a szüleiről. Édesanyjáról nem sok emléke maradt, hiszen már 1877-ben, amikor Teréz 4 éves volt, meghalt. Legkisebb kislánya mindig vidámnak és kedvesnek emlékezett rá. Fennmaradtak Zélie levelei, amit leányainak írt, amikor azok tanultak. Mindegyik levelében találunk bátorító szavakat, amivel arra buzdította gyermekeit, hogy nehéz pillanataikban forduljanak a Jóistenhez. “Számára ti túl fontosak vagytok ahhoz, hogy ne foglalkozzon veletek” – írta.

Zélie 45 évesen tudta meg, hogy mellrákja van. Nem esett kétségbe. Abban az időben ezt írta: “A Jóisten megadta nekem azt a kegyelmet, hogy ne ijedjek meg, nyugodt vagyok, mondhatnám boldog, nem szeretnék más sorsot. Ha a Jóisten meg akar engem gyógyítani, nagyon boldog leszek, mivel lényegében élni szeretnék. Nehezemre esik arra gondolni, hogy férjem és gyermekeim elveszítenek. És ha mégsem gyógyulok meg, hiszem, hogy számukra így lesz a legjobb. Tenni fogok azért, hogy meggyógyulhassak: elzarándokolok Lourdes-ba, de ha nem gyógyulok meg, énekelve szeretnék visszatérni.”

Zélie nem gyógyult meg, így Louis 54 évesen egyedül maradt öt lányával. Lisieux-be költöztek, ahol Zélie testvére és sógornője lakott, akik felajánlották, hogy segítenek a háztartásban és a nevelésben. Teréz számára ezek az évek voltak a legemlékezetesebbek: szerette az esti sétákat édesapjával, a horgászást, az esti imákat a Szűzanya szobra előtt… Így könnyebb volt elviselnie azt a fájdalmat, amit édesanyja elvesztése miatt érzett.

Louis nem annyira szóval, mint inkább példával mutatta, hogyan kell ráhagyatkozni Istenre. Teréz ezt írja az édesapjával eltöltött vasárnapi estékről: “Mit is mondhatnék a téli vasárnapi estékről?! Ó, de jó volt Céline-nel édesapa térdén ülni! Utána pedig felmentünk, hogy közösen imádkozzunk és a kis királylány a királya mellett lehetett és nem csinált mást, csak nézte őt, hogy megtudja, hogyan imádkoznak a szentek.”

Teréz sohasem érezte magát szentnek, úgy érezte, hogy ő egy szentnek a gyermeke. Amikor Teréz már a kármelitáknál volt, egy alkalommal ezt írja édesapjának: “Amikor Rád gondolok, mindig a Jóisten jut eszembe.”

1882 és 1887 között Louis-nak 3 lányát kellett elengednie a Lisieux-i Kármelbe, de legnehezebb volt elválnia a kis Teréztől. Egyik barátja ezt mondta Louis-nak: “Még Ábrahám sem múlott felül téged. Fel tudtad áldozni Istennek a kis Hercegnődet.”

Miután mind az öt lány zárdába vonult, életének legnehezebb megpróbáltatása következett: megbetegedett, lassan elveszítette szellemi képességeit és szanatóriumba kellett vonulnia. Ebben a nehéz helyzetben is kereste, hogyan ajánlhatja fel magát teljesen az Istennek. Abban az időben ezt írta: “Megszoktam a parancsolgatást, és most az engedelmességre vagyok utalva. Ez nehéz, de tudom, hogy a Jóisten miért adta nekem ezt a keresztet: soha nem voltam alázatos, most már meg kell tanulnom azt.”

Louis 1894-ben halt meg. Teréz ekkor a következőket írta róla: “Az édesapám halála nem halál volt, hanem feltámadás az életre. Hat éve nem láttuk egymást, hat évig külön voltunk, most pedig magam mellett érzem őt, érzem, hogy néz és védelmez engem.”

Paolo Mattei

(A 30 Jours c. lapból fordította: Bundáné Fehér Rita)