Majnek Antal püspök augusztus 20-i beszéde

Majnek Antal püspök beszéde augusztus 20-án a budapesti Szent István-Bazilika előtt tartott szentmisén 

Augusztus 20-án 17 órakor kezdődött Budapesten, a Szent István-Bazilika előtti téren a hagyományos, Szent István-napi szentmise, melyet Dr. Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek mutatott be a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia tagjaival és Juliusz Januszsal, Magyarország apostoli nunciusával együtt. A szentmise meghívott szónoka Majnek Antal munkácsi megyéspüspök volt.

A szentmisén részt vettek Magyarország közjogi méltóságai, köztük Sólyom László magyar köztársasági elnök is, aki előző nap Beregszászban ünnepelte államalapító szent királyunkat a kárpátaljai magyarokkal együtt. A szentmise után következett a hagyományos Szent Jobb-körmenet, amikor a Bazilika környéki utcákban ünnepélyesen körbevitték Szent István királyunk épen maradt jobbját.

Majnek Antal püspök a prédikáció előtt köszöntötte Sólyom László köztársasági elnököt, és a magyar televíziónézők nyilvánossága előtt is megköszönte neki, hogy előző nap ellátogatott Beregszászba, ezzel is kifejezve, hogy szívén viseli Kárpátalja sorsát, és hogy biztatott, bátorított minket.

Az alábbiakban részleteket közlünk a püspök atya beszédéből, aki a 65. zsoltár szavaihoz kapcsolva (mely a szentmise válaszos zsoltárja volt) világított rá arra, mit is jelent Szent István király személye napjainkban, hogyan mutat példát nekünk ma is.

„Ujjongjatok Istennek, földek mind, zengjétek nevének dicséretét! Járuljatok eléje dicsőítő énekkel!

Az Istenben való örvendezésre, Isten dicséretére szólítja Dávid király az egész világot. Hogy miért szükséges a felszólítás – azt bizonyítja a világ megkeveredett értékrendszere, hiszen ma sokan megcsodálják azt a rablót, gyilkost, szélhámost, aki ügyesen végzi munkáját. Hamis értékek, bálványok százait kínálják a képes újságok, a rádió, a tévé. Nekünk, hívőknek át kell látnunk ezeken a mulandó, kétes értékű nagyságokon, szépségeken, és észre kell vennünk minden gazdagság forrását, a teremtő Istent! Szükséges, hogy Isten küldöttei felszólítsanak bennünket az egyetlen Fölség dicséretére, mert még nem vált természetünkké a tiszta élet, át vagyunk itatva a világ hazug csábításaival, melyek érzéketlenné tettek bennünket Mennyei Atyánk szerető jóságának fölismerésére.

Ma Szent István király életpéldája ad alkalmat az istendicséretre. Ő Istentől kapta a hatalmat és bölcsességet, akárcsak Salamon, és a környező uralkodók meghajoltak nagysága előtt.

István, aki szabadon és önként vette fel a kereszténységet, valóban tiszta szívből dicsérte az Urat mind az örömök és a győzelmes hadjáratok, mind a nehézségek idején. István király felelősséget vállalt népéért, és mert független országot alapítani. A történelem igazolta, hogy jó utat választott. Élete örök példája annak, hogy az evangéliumi ideál megvalósítható.

Amíg Szent István intelmei szerint igyekeztek élni a következő nemzedékek, addig emelkedett és erősödött az ország, de amikor elhagyták az igazságot, különösen a szegényekkel való szolidaritást, jöttek a bajok, a nyomorúság, az ellenség.

Egy nemzet semmiképpen sem újulhat meg anélkül, hogy az egyes emberek meg ne újulnának. Olyan sok a figyelmeztető jel: testi-lelki betegségek, a demográfiai helyzet, a morális állapotok romlása! A létbizonytalanság lesz úrrá a munkanélkülieken, de a kiábrándultság és keserűség érezhető a sokat dolgozó, fáradó emberek többségén és különösen a szegény betegeken.

Ezek a még apró jelzések mind arra figyelmeztetnek, hogy Isten nélkül, hit nélkül nem lehet országot építeni és megtartani. Nem lehet sem a társadalom, sem az egyén szintjén növekedő, virágzó életet élni. A mai társadalom megpróbálja kizárni Istent a közéletből, az alkotmányból, az oktatásból, a médiából – azután csodálkoznak, hogy miért van annyi baj az emberekkel és az országgal. Jézus azt mondja, hogy csak a szőlőtőn maradó szőlővessző hoz termést. Semmi sem bizonyítja jobban, mint mai világunk problémái, hogy Isten nélkül – aki az Igazság és Szeretet – nem megy. Benne kell maradnunk, akkor Ő is bennünk marad, és így lehetnek sikeresek az egyéni és a közös dolgaink is.” „Bizony, ez radikális odaadást jelent, teljes elköteleződést az Igazság mellett, Isten mellett” – folytatta a püspök atya. Majd két modern példát hozott fel: Eric Liddell olimpiai bajnok, és Orbán László egyetemi lelkész életáldozatát (e két személyről bővebben olvashatunk a 19. oldalon). Majd hozzátette: azt a teljes odaadást, melyet ők is megéltek, „kell megvalósítanunk a saját életünkben, ha azt akarjuk, hogy jobb legyen az életünk, jobb legyen a családunk, a lakóhelyünk, az országunk. Odaadással kell végeznünk a munkánkat, hogy annak jó legyen az eredménye. Odaadással kell szeretnünk a családunkat, odaadóan kell dolgoznunk a hazánkért. Aki arra vágyik, hogy javuljon az ország helyzete, az tegyen meg érte mindent, amit a saját, egyéni életében megtehet! Hiába sopánkodik a fogyatkozó népességen az, aki maga nem vállalja el a következő – harmadik vagy negyedik – gyermeket! Hiába siránkozik a gazdaság helyzetén az, aki munkáját nem a tőle telhető legjobban végzi. Ne szomorkodjon a környezete állapotán az, aki nem veszi a fáradságot, hogy önként szépítsen rajta valamit. Nemzetünkön az segíthet, ha egyre több lesz az odaadó, a saját önzését félretevő ember. A megtért, és egy jobb világ reménységében dolgozó-fáradó emberek közösségéből pedig megújult, erős ország születhet.”

„Pál apostol a szentleckében a lelki eltompultság ellen szól, és a lelki megújulásra hív fel” – folytatta. A minket elborító információáradat sajnos nagyon is alkalmas arra, hogy eltompítson, hogy érzéketlenné tegyen bennünket az igazságra. „Csak az eltompultságunkkal magyarázható, hogy miközben a reklámok nyomán elhisszük, hogy számtalan termékre szükségünk van, nem foglalkozunk azzal, hogy a világon százmillióknak – és körülöttünk is sokaknak – hiányoznak az élethez szükséges legelemibb feltételek is. Elhisszük, hogy van időnk a televíziónkra és a számítógépünkre, de nincs időnk a családtagjainkkal és az Istennel való kapcsolatra. Ezért a mi időnkben különösen kérnünk kell a Szentlelket, hogy segítsen megkülönböztetni a rosszat a jótól, a lényegeset az értéktelentől, az igazi értéket a hamistól.”

„A megtévesztő kívánság romlásba dönt” – tanultuk most az apostoltól. Ne hagyjuk tehát magunkat megtéveszteni! Vigyázzunk, mert ma divatosak azok a nézetek, amelyek szerint csak az egyéni kívánság számít, és mindenkinek joga van kívánságait kielégítve élni akár mások rovására is. Persze ez csak a hatalmasoknak sikerül. A gazdagnak joga van ahhoz, hogy gazdagságát egyedül élvezze, és ne mutasson szolidaritást a szegényekkel. A nőnek joga van ahhoz, hogy ne szülje meg a gyermekét, de a védtelen és kiszolgáltatott gyermeknek az anyaméhben nincs joga ahhoz, hogy életben maradjon. A gyerekeknek az iskolában joguk van mindent megtudni a test működéséről és vágyairól, de nincs lehetőségük tanulni a lélek működéséről és legmélyebb vágyáról: az Istenről, s az ő örök, szép országáról. Ma, amikor ennyire körülvesz minket a hazugság, sürgetőbb, mint valaha az igazság keresése és megélése, a következő nemzedéknek való hiteles továbbadása.

De az igazságot csak a megtért, az Istenhez visszafordult ember tudja hitelesen képviselni. Az evangéliumok számtalan példát hoznak erre. Aki eddig mások rovására gazdagodott, az mostantól mások javára éljen, mint Zakeus, a vámos. Aki eddig visszaélt Isten ajándékával, a testével, az mostantól ajándékozza tiszta szeretetét másoknak, mint például Mária Magdolna. Aki kényelemből vagy érdekből megtagadta az igazságot, az most bátran álljon ki érte, mint Péter apostol. Ne mondja senki, hogy neki már túl késő, hogy ő ehhez már öreg. A jobb lator a példa arra, hogy még az utolsó órában is lehetséges a megtérés. De a saját életünket tesszük szebbé, ha nem várunk ezzel, hanem mindennap igyekszünk egy kicsit jobban Isten felé fordulni, hozzá megtérni. Jákob is milyen nagy szélhámos volt fiatal korában, mégis – Isten keze alatt – a szenvedésekben megerősödött az igaz hitben és alázatosságban, s a harmadik nagy pátriárka lett belőle! Bármelyik ó- vagy újszövetségi szentet is nézzük: a megpróbáltatások útján jutottak el az Istennel való barátság örömébe.

Ez az ÚT a legvilágosabban Jézus Krisztus életében mutatkozik meg, akiről azt olvassuk: „a szenvedésből tanulta az engedelmességet” (Zsid 5,9). Első királyunk élete sok szenvedéssel volt terhes, de élő hittel tudta meghozni a legnagyobb áldozatot is: belenyugodott egyetlen, kedves fia halálába. Ezután ajánlotta fel nagy reménységgel a koronát, országa jövőjének sorsát a Szűzanya közvetítésével Isten kezébe.

Ezért Wass Albert szavaival hisszük, hogy „egyszer még elébb vagy utóbb, de minden bizonnyal eljön az idő, amikor fölébred a völgyek magyarjaiban a lélek, s keresni fogják az igaz utat, mely pusztulásból győzelembe, nyomorúságból az Úr gazdag dicsőségébe vezet vissza, ahonnan valamikor régen magunk gyarlósága folytán hibás útra tértünk.” Most, a Szentírás évében különösen is fordítsunk időt, figyelmet Isten nekünk küldött üzenetére. S ha keresztény életünk útját járva megtapasztaljuk Isten szabadítását, ő küldeni fog, hogy örömünket feltétlenül osszuk meg másokkal is.”