Tücsök úrfi a hegedűjét hangolta, és körülnézett a réten, hogy melyik virágnak muzsikáljon. Megakadt a szeme a pitypangon. Igazán bájos volt, amint sárga szoknyáját lobogtatta, libegtette, játszi szélben teregette, pipiskedve hajladozott, bogárkáknak bólogatott.
A hőscincér kipödörte hosszú bajuszát, ha arra sétált, de még a harcias szarvasbogár is megszédült a közelében. A pitypang remegett a boldogságtól:
– Ó, de szép lehetek! Mindenkinél szebb! Mosolyog rám a nap, körültáncolnak a lepkék, és örül a harmatcsepp, amely a szoknyámra hull! Milyen jó élni!
A tücsök naphosszat erről hegedült, és a hiú pitypang öntelten hallgatta. Egyszer aztán még gyönyörűbb akart lenni. Elhatározta, hogy felteszi hófehér bóbitáját, hadd ámuljanak-bámuljanak ezek a botladozó bogarak, és hadd irigykedjék a többi virág, hogy neki ilyen is van!
Vigyázva ringatta pelyhes fejecskéjét, és jó magasra emelte, hogy mindenki lássa. Éppen akkor szaladt arra egy pajkos szellő. Belekapott a fehér bóbitába, megcibálta, és huss! – magával sodorta. Repültek a pici bolyhok szanaszét, szem nem követhette őket. A pitypang ott állt kopasz fejecskéjével a rét közepén, és sikoltozva hajladozott a szél után:
– Add vissza! Hozd vissza! Gonosz szellő, fújd vissza!
De hol járt már akkor az a szél!…
A pitypang gyökérlábaival mérgesen rugdalta a földet:
-A bóbitámat akarom! Hozzátok vissza a bóbitámat!
Könnye hullott, mint a záporeső, úgy szegyeiké magát dísztelenségében. A tücsök nagyon megsajnálta és így szólt:
– Ne búsulj kis virág, majd én megkeresem azt a bóbitát.
Azzal mindjárt útnak is eredt. A pitypang pironkodva mélyre hajlott, hogy elrejtse magát a kíváncsiak elől, és türelmetlenül számolgatta a fűszálak zizzenését, amíg a tücsök vissza nem jött. Igen ám, de üres kézzel!
– Ó te ügyefogyott! Hát mégsem találtad meg? – zokogott keservesen a pitypang.
– De bizony megleltem – felelte vígan a tücsök -, csakhogy azt már soha többé nem teheted a fejedre!
– Még hogy én kopasz maradjak? – kiabált a pitypang. – Mi történt a bóbitámmal?
– Minden pelyhén egy-egy magocska vitorlázott, és már valamennyien beleültek a tóparti, puha földbe. Jövő tavaszra kikelnek, és szakasztott olyanok lesznek, mint te.
– Mint én?
– Ugyanúgy teregetik szirom-szoknyácskájukat, örülnek a nyárnak, az éltető napsugárnak. Hát nem csodálatos?
– Hiszen akkor azok az én virág-gyermekeim!
– Ügy bizony. És talán közöttük is akad majd olyan, aki csak szép és büszke akar lenni, semmi több – amíg a bóbitáját el nem viszi a szél
A réti virágok összenéztek.
A pitypang nem tudott válaszolni, mert valami meleg nedvecske hirtelen a torkára szaladt.
Azután a füvek halkan lábujjhegyre álltak, úgy hallgatták a tücsköt. Aki újra hegedülni kezdett.
És mindenki megértette, hogy miért éppen most hegedüli a legszebbik dalát, amikor az már minden szépségét elhullatta.
Fésüs Éva
© Új Hajtás - Egyházmegyei Hatóság, Munkács 2006-2024.
Minden jog fenntartva!