Mit tettél velem, Uram?

Nincs gyermekem, pedig nagyon szerettem volna.

Sokszor próbálkoztam. A kilencedik kísérletezéskor már erősen reménykedtem. A hetedik hónapban voltam. A hét hónapot megélt magzat már meg szokott maradni. Még tíz nap hiányzott! Rosszul lettem, kórházba kerültem. Imádkoztam, ostromoltam az eget – hiába. Világra jött, öt percig élt, csuklott és meghalt.

Számomra összedőlt a világ. Az egyik ápolónő, mit sem törődve a politikai rendeletekkel, megkeresztelte: Ákos lett a neve.

Kértem, adja a karomba. Lemosta, bepakolta, odaadta. Magamhoz szorítottam! Patakokban folytak a könnyeim. Szólítgattam, beszéltem hozzá.

„Miért nem sírsz? Nincs hangocskád? Parányi kezecskéidet miért nem mozgatod?”

Nem akartam kiadni a kezemből. A lelki fájdalomtól szinte nem is voltam magamnál.

Uram, Istenem, mit tettél velem? – kérdeztem folyton.

„Ez valóságos Ráchel siralma” – mondta az orvos.

A magzatokat a kazánházba szokták dobni. Őt nem engedtem, élt, neve volt, anyakönyvezték. Ilyen picike koporsót éppen nem lehetett kapni. Ákoskát nagyapám szép faragással díszített irattartó dobozába tették. Édesanyám és nővérem éjjel varrtak neki pici ruhácskát, fejkötőt, szemfedőt. Engedéllyel ők vitték vidékre, családi sírhelyünkre. Nagyapámhoz helyezték.

Egyik ápolónő, szenvedésemet látva, berohant a szomszéd kórterembe, leült az asztalhoz és sírt. Ecsetelte gyötrelmeimet. Abban a szobában voltak az abortuszra váró nők. Másnap kimentem zuhanyozni. Előző napokban láttam őket a folyosón dohányozni, nevetgélni, mintha szórakozóhelyen lettek volna.

Most nem. Néma csend volt. Hang nélkül nyitották ki nekem a fürdőszobát, széket toltak hozzám, segítettek. Visszafelé eltévesztettem az ajtót, éppen az ő kórtermükbe mentem, leültem egy székre.

Valamelyikük azt kérdezte:

– Az alagsori laborba melyik lépcsőn kell lemenni; amelyik a portánál van vagy a hátsón?”

– A hátsón nem szabad lemenni! – mondtam rémülten. – Ott van a kazánház. Oda dobják a magukból kitépett magzatokat! Ott sírást, jajgatást lehet hallani. Sírnak szegény pici magzatok, mert maguk nem engedték megszületni őket. Pedig ők is szerették volna látni a jó Isten teremtett világát, szeretnének virágos réten szaladni, lepkét kergetni, labdázni, szeretnének örülni az életnek. De nem! Mert maguk halálra ítélték őket!

Néma csend lett, olyan csend, hogy egy gombostű leesését is meg lehetett volna hallani.

Még aznap hárman meggondolták magukat és hazamentek. Telefonáltak férjüknek, jöjjön értük, nekik mégis kell ez a kicsi gyerek. Másnap újra kettő ment haza.

Néhány nap múlva én is elhagytam a kórházat, rövid betegállomány után újra mentem tanítani. Közben lelkileg is gyógyulgattam, jót tett a rendszeres munka.

Sokszor gondoltam arra az öt nőre, aki hazament. Imádkoztam értük, hogy ki tudjanak tartani elhatározásuk mellett. Számításom szerint szeptemberre kell megszületniük a kicsiknek.

Mindenszentek napja volt éppen. Fogadóórát tartottam aznap délután, a portásnak szóltam, hogy a kémiaszertárban leszek. – Egyszer csak kopogtak, öt nő lépett be. Ismeretlennek tűntek számomra. Kiderült, hogy az öt kórházi anya keresett fel. Kicsinyeik 5-6 hete megszülettek. Mindegyikük óhaja teljesült. Aki fiút várt, annak fia, aki kislányt, annak lánya lett.

Azzal a kéréssel jöttek, hogy legyek gyermekeik keresztanyja. Elvállaltam, feltételekkel: a keresztség szentség! – házasságukat rendezzék. Többi gyermekük: elsőáldozás, hittantanulás – gyermekeikkel együtt menjenek szentmisére stb.

Volt nagy keresztelő – utána agapé!

Néztem az öt csecsemőt!

„Ákoskám, aranyos pici Ákoskám! Te nem vagy közöttük” – hajtogattam magamban. Azóta minden március 31-én összejövünk, ezt a napot tartják gyermekeik születésnapjának. Ezen a napon jöttek rá, hogy nekik mégis kell a kis új élet. Azóta az öt pici már 41 éves, mind családos! A 40 éves évfordulón jöttem rá, milyen balga voltam. Mind az ötnek van gyermeke. Négynek három, egynek négy, vagyis 16 gyerek, hozzá az öt szülő: 21 ember.

Milyen oktalan voltam, amikor olyan sokszor kérdeztem: „Mit tettél velem, Uram?” Negyven év után jöttem csak rá, hogy óriási dolgot tett velem és pici Ákoskámmal: sóhajtásnyi léte és az én szenvedésem 21 embernek adott életet. Hálatelt szívvel mondtam a jó Istennek: köszönetet ezért a kitüntető kegyelemért.

Megköszöntem, hogy mind az öt család istenhívő, komoly katolikus életet él. Uram, legyen áldott mindenben a Te szent akaratod.

L. K.

Forrás: Új Ember, 1994. április 14.