Vándorló monstrancia, avagy velünk az Isten

22

Egyházmegyénkben február 3-án, amikor a szerzetesekkel, a papokkal és a világban élő, elköteleződött hívekkel a megszentelt élet intézményét ünnepeltük Schönbornban, útjára indult egy szép monstrancia, amelyben elhelyeztük a legméltóságosabb Oltáriszentséget, hogy minden templomunkba eljusson és ez előtt is imádjuk Istent, Akinek e titokzatos jelenlétét fogjuk ünnepelni ez év szeptemberében Budapesten, az egész világról érkező katolikus hívekkel együtt.

A mindenható Atyaisten sokszor megmutatja az Őt kereső embernek, hogy közel van, s aki Őt őszintén, szívből keresi, az meg is találja (vö. MTörv 4,29). Még háromezer évvel ezelőtt megígérte az Úr Mózesnek és a választott népnek, hogy velük lesz és megmutatja nagy szeretetét. Csodálatosan kiszabadította őket az egyiptomi fogságból (a tizedik csapásnál megmentette őket a bárány vére), átvezette őket a Vörös-tengeren, és a pusztában nappal fényes felhő, éjszaka világító tűzoszlop formájában vezette őket, jelezve, hogy velük van. Isten tehát mint szabadító, mint a rabszolgaságból megváltó mutatkozott be nekik. Számos csodájával bizonyította, hogy gondoskodik róluk: szomjúságukban vizet fakasztott nekik, éhségükben mennyei kenyérrel, mannával táplálta őket. Túlcsorduló gondviselő jóságát mutatta, amikor fürjeket adott nekik eledelül. A Sínai-hegyen szövetséget kötött velük, hogy ha megtartják a tízparancsolatot, akkor bőkezűen megáldja őket mindenféle jóval (vö. Lev 26. fejezet). Isten ekkor így beszélt: „Közöttetek fogok élni, Istenetek leszek, ti meg népem lesztek” (Lev 26,12). Ezt fejezte ki a frigyláda, a szövetség szekrénye, amit Isten parancsára készítettek és a szent sátorban helyeztek el. Így jelezte Isten az ő jelenlétét az ígéret földje felé vezető úton.

Amikor évszázadokkal később Dávid templomot akart építeni Istennek, akkor Isten Nátán prófétán keresztül azt üzente neki: „…sosem laktam házban (…), hanem ide-oda vándoroltam egy sátorban – az volt a hajlékom” (2Sám 7,6).

Évszázadok múltán Isten elküldte Fiát, aki testté lett és köztünk lakott. Harminc évi kétkezi munkás életével is megmutatta, hogy teljesen osztozott a mi életünkben, fáradságos munkánkban, szenvedésünkben is, hiszen a mi keresztútunkon is velünk az Isten. Ezt bizonyítja Jézus az ő szolidaritásának és együttérző jóságának kifejezésével: betegek gyógyításával, halottak feltámasztásával, szabadítással; tehát senki nem eshet abba a hibába, hogy azt higgye: Isten csak akkor szeret, ha mindenünk megvan, ha jól érezzük magunkat. Éppen akkor, amikor ennek ellenkezőjét érezzük, a fájdalomban és a szomorúságban van igazán közel hozzánk, hisz még a leggonoszabb latrokhoz is leereszkedett és köztük szenvedett Ő is, amikor magára vette az egész világ bűneit, az ő bűneiket is.

Jézus, mielőtt meghalt, az utolsó vacsorán megalapította az Oltáriszentséget, mert nemcsak velünk, hanem bennünk is akar élni. Eggyé akar válni mivelünk, egyesülni akar velünk. Az Ő szeretetének és hitünknek legnagyobb titka, hogy az Isten azért lett emberré, hogy mi az Ő isteni életéből részesedjünk (причастя).

Mária, akit az Atya teljesen betöltött az Ő kegyelmével, befogadta Isten Fiát, akivel együtt látogatta meg Erzsébetet. Erzsébet volt az első, aki felismerte a megtestesülés csodáját, és így dicsérte Máriát: „áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse!” (Lk 1,42)

Mária volt az első ember, aki az Istent tökéletesen hordozta magában. Isten ilyen igazi sátrat akart: amilyen Mária volt, s az Úr Isten ezt várja tőlünk is, hogy bennünk lakjon és hordozzuk Őt, s végül a látható világba szüljük (vö. Róm 6). Az utolsó vacsorán Jézus megmutatta, hogy így akar bennünk lakozni, azt kívánja, hogy befogadjuk és hittel hordozzuk Őt, mint élő monstranciák (szentség-mutatók), s így tanúskodjunk róla: velünk az Isten!

Majnek Antal
megyéspüspök