Viharos augustus 20 Budapesten

Viharos ünnep
Augusztus 20. Budapesten

„Felhőket hoz fel a föld széléről,
Villámokat készít az esőhöz,
tárházaiból szeleket hoz elő.”
135. zsoltár

Amikor augusztus 20-án délután elindultunk Budapesten a Szent Jobb-körmenetre, még nem sejtettük, milyen viharos vége lesz a napnak. Szép, meleg idő volt; egy kabátkát azért betettem, mert este a tűzijátékot is meg akartuk nézni, és ugyebár az augusztusi esték már hűvösek. A szentmise és a körmenet nagy élmény volt. A szentmisét Erdő Péter bíboros és Stanislaw Dziwisz krakkói érsek celebrálták. A körmeneten pedig a Szent Jobb mellett haladhattunk.

Azután kimentünk a Duna-partra helyet keresni. Végül az Erzsébet hídnál állapodtunk meg. A kezdésig volt még egy jó óránk, addig megvacsoráztunk és imádkoztunk. Az emberek pedig csak jöttek, jöttek… Megfordultam már nagy tömegben, de ez kezdett ijesztő lenni. Közben besötétedett, a fényeket is kioltották, távoli villámlást láttam – de hát ki gondolt volna rosszra?

Aztán elkezdődött a tűzijáték. Is. Mert rá öt percre hatalmas vihar kerekedett, és óriási pánik tört ki az emberek között. Először, mikor összekapaszkodva futottunk, még nevettünk is; de mikor már elakadt a lélegzetünk az erős széltől, alig tudtunk megtenni néhány lépést, majd még el is szakadtunk egymástól, akkor már egyáltalán nem volt vicces a helyzet. Ott szaladtam a többi emberrel, azt sem tudtam, hova, körülöttem visítozás, ordítás, dörgés, közben meg folytatódott a tűzijáték…

A Sapientia főiskola épületétől szó szerint lépésekre voltunk, mégis, komoly küzdelem volt azt a néhány métert megtenni. Addigra teljesen vizes voltam, pillanatok alatt bőrig áztatott az eső. Mégis továbbsodródtam a tömeggel, majd egy átjáróban a fal mellett többekkel együtt leguggolva próbáltuk magunkat védeni az esőtől és az erős széltől. Így egy kicsit védettebbnek éreztem magam. Egy kicsit lecsillapodtam, sajnos a vihar nem. Az emberek nyugodtabbak voltak már; igaz, hogy dideregve, de azért tudtunk mosolyogni egymásra.

Nem értem, hogy a vihar ideje alatt miért nem állították le a tűzijátékot. Az átjáró egyik végén a zuhogó eső, az erős szél látszott, a másik végén pedig a villogások és durranások. Aztán egyszer csak megszűnt a vihar. Az eső még esett, de az emberek már kimerészkedtek búvóhelyeikről. Az utcákon papucsok, esernyők hevertek, egy kis mellékutcán patakként folyt a víz. Mentőkocsik, siető emberek…

A főiskola épületében sikerült találkoznom társaimmal. A portán sok csuromvizes ember várakozott, néhányuknak komoly sérüléseik voltak. Így, az újságon keresztül is meg szeretném köszönni a piaristák, különösen Kállay Emil atya segítségét. Csak másnap tudtam meg, hogy a viharnak sok komoly sérültje és halálos áldozatai is voltak. Ez egyrészt elszomorított, másrészt még inkább hálát adtam azért, hogy ennyivel megúsztam, és hogy sok embernek nem esett baja, köztük a számos kárpátaljainak sem.

Dominika