Beszélgetés Németh Sándor atyával

69

– Hogyan ismerted meg Istent életedben, mikor vált Ő számodra fontossá?

– Vallásos családban nőttem fel. Együtt imádkoztunk a családdal és a vasárnapi misén való részvétel elengedhetetlen volt. Az akkori kommunista rendszer miatt titokban voltam elsőáldozó, aminek megvolt a maga varázsa. Tehát már gyermekkoromtól kezdve tudtam, hogy van Isten, aki jó és végtelenül szeret minket. Fontos volt számomra az Isten felé fordulás is. Ezért lényegesnek tartom, hogy a keresztény családokban legyen közös imádság, a szülőknek, nagyszülőknek jó példát kell mutatniuk, hisz az ilyen családban felnőtt gyerekek bárhová is kerülnek az élet során, az Isten mindig biztos pont marad számukra.

– Mikor érezted meg, hogy Isten a papságra hív?

– Ezt nem tudom konkrét időponthoz kötni. Az én életemben inkább események sorozata – szentmisék, hittanórák, találkozások – alakította ki bennem az Istenre figyelés készségét és hangoltak rá az Ő hívó hangjára. Továbbá azt is elősegítették, hogy a hivatásommal kapcsolatos döntéseket is meg tudjam hozni.

   – Milyen örömök illetve nehézségek értek a szemináriumi évek alatt?

– A legnagyobb nehézségem a latin nyelv volt, a legnagyobb örömöm pedig, hogy többszörös nekifutás után átmentem a latinvizsgán. De komolyra fordítva a szót: a teológiai tanulmányaimban az Isten értelmi megismerésének élménye nagy örömet jelentett számomra. Hiszen akit szeretünk, azt meg akarjuk ismerni.

Hál’ Istennek voltak nehézségek is, akkor ijedtem volna meg, ha nem lettek volna, ugyanis akit Isten szeret, azt próbára teszi. Hivatásom beérésé-ben egyaránt voltak olyanok, akik mellettem álltak, és olyanok is, akik nem. De őket is köszönöm Istennek, mivel ezáltal is formálódtam.

  – A papszentelésed nem annyira távoli esemény, bizonyára még élénken élnek benned az akkor átéltek…

– A papszentelés egyfajta kiteljesedés életemben. Úgy érzem, azáltal, hogy Krisztus papja lettem, Isten velem kapcsolatos álma vált valóra részben, pontosabban annak úgymond kezdete. Ő hívott meg erre a szolgálatra, Ő adja hozzá a kegyelmet, de persze tőlem is függ, hogyan tudom ezt a kegyelmet felhasználni, együttműködni Isten további terveivel.

– Volt-e olyan személy, aki nagy hatással volt rád vagy példaképedként tiszteled?

– Szülővárosomban, Ungváron Bohán Béla atya mellett kezdtem el ministrálni, akivel most egy plébánián tevékenykedünk. Örömteli, hogy az egykori lelkiatyával most kollégaként munkálkodunk. Továbbá Molnár Miklós atyát említeném meg, aki személyes életpéldájával volt rám nagy hatással. Konfrontációs helyzetekben gyakran gondolkodom azon, vajon ő mit tenne az adott szituációban. Ugyanakkor sok más papi példa is alakított és formált valamiként, hisz minden hivatását élő és gyakorló ember életében vannak nagyon hiteles mozzanatok, amik hatással vannak másokra.

    – Minek örülsz leginkább a papi szolgálatban végzett tevékenységed során, illetve van-e olyan, ami elszomorít, vagy amin változtatnál?

– Annak nagyon örülök, hogy találkozom Istenre nyitott, a természetfölöttire fogékony emberekkel. Ők gyakran tanúskodnak arról is, hogy ha bizalmunkat Istenbe vetjük, Ő soha nem hagy cserben.

Ami elszomorít, az talán az. hogy noha sokan mondják, hogy paphiány van, de néha úgy érzem, bizonyos helyzetekben az emberek nem igénylik a papot. Ez például olyankor fordul elő, amikor papi kötelességemnél fogva próbálok szeretettel építő célból meginteni vagy kiigazítani valakit, és elutasítással találom magam szemben. Ennek sokszor az emberi büszkeség az oka.

    – Mi az, ami megerősít hivatásodban, ami megtartó erőként szolgál a mai kétségekkel és kísértésekkel teli világban?

– Az imádság és istenközelség mellett – ami önmagában is megtartó erőt jelent – fontosnak tartom a vidámságot. Nem szabad, hogy az élet különböző gondjai, nehézségei elvegyék tőlünk ezt a szerintem fontos tulajdonságot. Akarnunk kell boldognak lenni, ez nem áll szemben a vallásossággal, hisz Isten az, aki a leginkább akarja a mi boldogságunkat.

Bunda Szabolcs