Amit egynek a legkisebbek közül tesztek

 Amit egynek a legkisebbek közül tesztek

Tíz gyermekkel a szebb világért

Burger Zsuzsa és Jevhen (Zsenya) négy éve házasok, tíz gyermekük van. Az évek során összesen nyolc gyermeket fogadtak be, két saját kislányuk a legfiatalabb a gyerekseregben. Karácsony közeledtével nem mindennapi hivatásukról, életükrõl kérdeztem õket.

    Hogy jutott eszetekbe az, hogy gyermekeket fogadjatok be? Általában azok szánják el magukat erre a lépésre, akiknek nem lehet saját gyerekük. Ti viszont szinte rögtön a házasságkötésetek után hazavittétek az elsõ gyerekeket.

    Zsuzsa: Ötödik osztályos koromtól jártunk a cserkészekkel az egyik gyerekotthonba. Amikor legutoljára ott voltam, nem akartak minket elengedni. Két kisgyerek megfogta a kezemet, és azt mondták: „te a mi anyukánk vagy, nem engedünk el téged”. Nagyon fájt, hogy igazából semmit nem tehetek értük, mert nem tudok mindig ott lenni velük, hogy megadjam nekik azt a szeretetet, amire szükségük lenne. Akkor kezdtem el gondolkodni, hogy valamit tennem kellene. Nem sokkal késõbb, miután imában megbeszéltem Istennel, eldöntöttem, hogy be akarok fogadni ilyen gyermekeket és nevelni õket. Szüleim azt mondták, hogy támogatni fognak ebben. így kezdõdött. Valamivel ezután ajándékként kaptam meg Zsenyát, akivel együtt építettük fel a családunkat, és aki szívvel-lélekkel társam lett a gyerekek nevelésében. Szüleim, ahogy megígérték, szintén segítségünkre vannak. Nélkülük nehezen tudnám elképzelni, hogyan tudnám elvégezni a hétköznapi feladatokat. Mindig sok gyereket szerettem volna; kiskoromban azt mondtam, hogy tíz gyerekem lesz. Nemrég emlegettük, hogy íme, meg is valósult!
    Zsenya: Sokat gondolkodtam azon, hogy minden embernek tennie kellene valamit azért, hogy szebb legyen a világ. Lehet fát ültetni, házat építeni, de én többet szerettem volna tenni ennél. Azon gondolkodtam, mi az én feladatom, hogy ezt megvalósíthassam. Most már úgy látom, Isten készített fel ezekkel a gondolatokkal arra, hogy én is igent mondjak erre a hivatásra.

    Mihez tudtok kezdeni a gyerekek múltjával? Hiszen rengeteg sebet hordoznak! Hogyan bírjátok?

    Zsuzsa: Nagyon sok sérelem érte õket, s fel sem tudják fogni, hogyan hatnak ki ezek az életükre ma is és a késõbbiekben is. Nem tudjuk, mennyi idõnek kell eltelnie, hogy ezek a sebek begyógyuljanak. Eleinte nehéz volt elviselni, hogy borzasztóan bizalmatlanok voltak hozzánk, folyton ellenõrizni akartak minket. Most ez már sokat javult. Egyébként is, ha azt nézem, hogy egész életükben hazudtak nekik a felnõttek, akkor teljesen normális, hogy minden felnõtthöz bizalmatlanok. Eleinte nem voltunk felkészülve ezekre a dolgokra. Csak az Istenbe vetett hit segítségével vagyunk képesek csinálni majdnem négy éve, enélkül már rég abbahagytuk volna.

    Mit tudtok tenni, hogy gyógyuljanak bennük a múlt sebei?

    Sok türelem kell hozzá. Várni, várni és várni kell. Gyerekeknél különösen lassan gyógyulnak ezek a sebek. A felnőtt jobban fel tudja fogni a tudatával és meg tudja bocsátani, ami vele történik, de bennük sokukban még mindig megvan az a sértõdöttség a szüleik iránt, és általában amiatt, hogy annyiszor becsapták őket.

    Van-e előrelépés?

    Ismerőseink, akik ritkábban látják őket, szokták mondani, hogy változnak a gyerekeink. Ez nekünk is biztatás, mivel mi mindennap látjuk õket, ezért nem mindig érezzük a változást. Igen, mind változnak; van, aki lassabban, van, aki gyorsabban. Attól is függ, ki hány évesen került hozzánk. Úgy vettük észre, hogy mindenki akkor került hozzánk, amikor Isten úgy akarta, és amikor neki szüksége volt rá. Az a gyerekünk, aki a legfiatalabb korban került hozzánk, addigra már annyi mindenen ment keresztül, hogy minden éjjel felébredt, sírt és kiabált, anélkül, hogy tudott volna róla. Persze mindig bementünk hozzá (és még volt így időnként más gyerekünkkel is). Most már nagyon ritkán történik vele ilyen. Valószínûleg neki van a legtöbb idõre szüksége ahhoz, hogy a sebei begyógyuljanak. A többiek is változtak, más lett a viselkedésük, jobban kijönnek pl. az osztálytársaikkal is, változott az értékrendjük.

    Miben nyilvánul meg, hogy már jobban megbíznak bennetek?

    Volt, amelyik arról álmodott, hogy megvédjük õt, és hozzánk tartozik. De az elején nem merték mindig elmondani, ha valamitõl féltek, valami érte õket; ahhoz is idõ kell, hogy a gyerek el tudja, el merje mondani. Mikor elmondta, biztosítottuk, hogy meg fogjuk védeni; azóta nyugodtabb, mert már tudja, hogy amit megígérünk neki, azt meg is tartjuk. Mennyire tudtok egy család lenni? Elfogadják-e egymást a gyerekek testvérnek?
Itthon gyakran összevesznek, össze is verekednek, mint az igazi testvérek. Azt viszont már többször láttuk, hogy kifelé nagyon összetartanak, kiállnak egymásért. Ha az egyik kisebbet megdobálják hógolyóval az osztálytársai, és valamelyik nagyobb ezt látja, rájuk szól: „ez az én testvérem, ne merj hozzányúlni!”

    Hogyan viszonyulnak a két saját gyereketekhez?

    Egyáltalán nem féltékenyek, pedig tartottunk ettõl. Talán azért, mert õk a legkisebbek. Rengeteget babusgatják, kényeztetik õket, még többet is, mint kellene. A két kicsi pedig ebbe született bele, nem is jut eszükbe, hogy másképp is lehetne. Nagyon várták õket. hogy megszülessenek, és látom, hogy igazán szeretik és testvérként fogadják el õket. Egymás között viszont kicsit féltékenyek tudnak lenni. Mindenkinek puszit adunk lefekvés elõtt, de ilyenkor ezer kérdésük van, mert nappal ezeket nem lehet feltenni… és ha egy kicsit hosszabban vagyok ilyenkor a lányok szobájában, a fiúk már figyelik, náluk is ugyanannyit vagyok- e …

    Ezek a gyerekek általában nem vallásos környezetben nevelkedtek. Hogyan vezetitek be õket a hitetek gyakorlásába?

    Rendszeresen járunk templomba, visszük õket is magunkkal. Nem kényszerítjük õket semmire, apránként megismerik a mi meggyõzõdésünket, megtanulják az imákat, és önként mondják velünk. Többségük jár hittanra is. Étkezéseknél imádkozunk, este is, ukránul és magyarul is. Van, amelyikük még mindig nem akar velünk hangosan imádkozni, de ebbõl nem csinálunk gondot. Majd eljön az ideje egyszer, addig türelmesen várunk.

    Miben van segítségetekre a házasságotok, az, hogy összetartoztok, és közösen vállaltátok ezt a hivatást?

    Szeretjük egymást, és ez ad erõt és segítséget, hogy egymásra tudunk támaszkodni. Ha az egyikünk ingerültebb, meg tudjuk egymást nyugtatni, az egyensúlyt megteremteni. Ha egyikünknek feszültsége támadt valakivel, aki valamelyik gyerekünkkel akart igazságtalanul bánni, akkor a másikunk beszél vele. Tudjuk, hogy veszekedéssel nem sokra megyünk, de a gyerek érdekeit meg kell védenünk úgy, hogy azért ne ártsunk neki.

    A munkát nem osztottuk fel egymás között, akkor és úgy végezzük el, ahogy a legjobb mindenkinek. Ha például én nem érkezek megágyazni, akkor Zsenya ágyaz meg, és ebbõl nincs probléma. Éppígy bármibe besegít, ha szükség van rá, akár a gyerekek öltöztetésérõl van szó, akár enni kell adni nekik. Együtt vállaltuk el ezt a hivatást, és úgy segítjük ebben egymást, ahogy arra a másiknak és a gyerekeknek a leginkább szüksége van. Fontos, hogy meg tudjuk beszélni, együtt tudjuk megoldani a dolgokat; igazságosabb döntést lehet hozni, ha mindketten a saját nézõpontunkból mondjuk el a másiknak, hogy látjuk azt az ügyet.

    Hogyan illeszkedtek bele a gyerekek a családba?

    Volt, aki nehezebben; azok a gyerekek, akik nevelõintézetbõl kerültek ide, még hónapok múlva is azt próbálták megfejteni, ki az igazgató, ki a nevelõ, és nem értették az egészet. Jó, hogy most látják, hogyan él egy család, hogyan kell normálisan gyereket nevelni. Mindenki be van osztva a házimunkák végzésére, hogy ezt is megtanulják, mert régebben azt szokták meg, hogy mindent eléjük tesznek. így késõbb nem boldogulnának az életben. Megtanultak adni, megosztják egymással a cukorkát, gyümölcsöt, bármennyire szeretik is.

    Hogyan zajlik nálatok a karácsony, hogyan ünnepeltek?

    Azelõtt nem ünnepelték a születésnapjukat. Ahogy mi ünnepeljük, nekik tetszik. Ugyanúgy voltak a karácsonnyal is: azelõtt nem járt hozzájuk a Jézuska, nem volt Mikulás sem. Legfeljebb a nagyobb testvér vett pár szem cukorkát, aztán azt mondta a kisebbeknek, hogy járt náluk a Mikulás. Nem készítettek nekik ajándékot a születésnapjukra sem. Most is van, hogy a rokonok megígérik nekik a születésnapi ajándékot, aztán nem kapják meg; nem csoda, ha emiatt sem bíznak a felnõttekben.

    Karácsonykor el szoktunk menni az éjféli misére. Amikor hazaérünk, addigra már járt nálunk a Jézuska. Mindenki nagyon boldogan szalad a fához. Nem nagyon lehet elmondani, milyen jólesik látni, hogy mennyire örülnek. És ez mindent megér. Most is nagyon készülnek a karácsonyra. Ajándékot gyûjtenek a Jézuskának, mindennap igyekeznek jót tenni. Jó lenne meghosszabbítani a karácsonyi idõszakot, mert most nincs gond a takarítással, mindig igyekeznek, mindig rend van, jönnek-mennek a seprûvel, és azon vitatkoznak, hogy ki hol fog sepregetni és felmosni… Igyekszünk arra fektetni a hangsúlyt, hogy a Jézuskának az még nagyobb ajándék, ha egymásnak segítenek, próbálják egymást még jobban szeretni, nem árulkodni, nem csúfolódni egymásra – ez a jótettek nehezebbik része.

    Az a kérésünk mindenkihez: aki tud a környezetében olyan gyerekrõl, aki nehéz körülmények között nevelkedik, igyekezzen segíteni, amiben csak tud. Ma már nem vagyunk olyan nehéz helyzetben, mint régebben, mindenki tud adni akár élelmiszert, akár valami mást. Egyre több az olyan ember, akinek nagyobb jövedelme van, és tudna is segíteni. Ha a környezetében tud ilyen gyerekrõl, akkor igyekezzen valamit adni, akár valami keveset is, azt az Isten sokszorosan megfizeti neki. A Szentírás ezt ígéri, és valóban így is van. Akik gazdagabbak és többet tudnának segíteni, azzal tehetnék a legtöbbet, ha felkarolnák azokat a családokat, ahol nem elég a szülõk fizetése, vagy az anyuka egyedül neveli a gyerekeket. Ne essenek szét a családjaink azért, mert anyagi gondjaik vannak, és a szülõk minden nap azon törik a fejüket, hogy holnap mit fognak enni, és azon veszekednek, hogy most már megint hogyan fizetik ki a villanyszámlát… Sokszor esik így szét egy család: az apuka elmegy külföldre dolgozni, hónapokig ott van; így nincs meg a közeli házastársi kapcsolat, és felbomlik a család.

    Annyit szeretnénk kérni, hogy mindenki nézzen szét a saját háza táján, a saját szomszédai között, kinek tudna segíteni. Nem feltétlenül csak a legszegényebbeknek kell segítség, hanem azoknak is, akik becsületesen dolgoznak, de nem tudják eltartani a családot a fizetésükbõl. Szép csendesen kell megadni a segítséget, hogy más ne tudjon róla. Sajnálatból sem szabad adni, ebbe a hibába sem szabad beleesni. Ha mi sajnálnánk a gyerekeinket, nem lennének soha boldogok. Sosem látnám azt a szemükben, amit szoktam látni. Nem az állam segítségére, a jobb fizetésekre kell várni. Ha mindenki megtenné azt a keveset, amit ma tud tenni másokért, a többi családért, akkor máris kevesebb gyerek kerülne az utcára.

Pápai Zsuzsanna