AKI ÁTLÉPTE A JORDÁNT

Újévi beszélgetés Marjan Javorszkival, Lemberg püspökével, az Ukrajnai Római Katolikus Egyház vezetőjével.
– Milyen érzelmek kísérik az embert, ha itt született Lembergben, az itteni szemináriumban kezdte el tanulmányait, és 1945-ben mégis kénytelen volt otthagyni a várost, hogy aztán évek múltán püspökként térhessen vissza?
– Lemberget 1945 októberében elsőéves tanulóként hagytam el. Soha nem mertem arra gondolni, hogy egyszer még visszatérek, méghozzá püspökként, de Istennél semmi sem lehetetlen. Úgy gondolom, hogy ebben az egészben van valami közeli folytatása a Fatimai Szűz jövendöléseinek. Nem akarok hamis misztikába bocsátkozni, de püspöki adminisztrátori kihelyezésem Ljubácsevbe 1984. május 24-én történt a Mindenkoron Megsegítő Szűz ünnepén. Ezt az ünnepet VlI. Piusz pápa rendelte el a franciaországi fogságából való visszatérése után. Az ünnep kezdeményezői lengyel püspökök voltak, Visinszki bíboros Varsóba való visszatérése után. Akkor föltettem magamban a kérdést: „Talán ez is valamilyen jel? És vajon én is, mint Mózes, csak távolról fogom nézni és nem lesz lehetőségem átlépni a Jordán határát? Vagy talán Isten valami többet akar?”
Aztán bekövetkeztek a változások. 1989-ben lehetőségem nyílt párszor ellátogatni Ukrajnába, mint Ljubacsev hivatalnoka. 1991-ben hozták nyilvánosságra püspöki kinevezésemet Lembergbe.
Ezáltal visszatértem egy teljesen más valóságba, amely nagyon különbözött attól, amelyben Krakkóban éltem. Az én ottani életem, tevékenységem többnyire abból állt, hogy filozófiát tanítottam, dékáni feladatokat töltöttem be egy teológiai fakultáson vagy rektori feladatokat láttam el a Krakkói Pápai Teológiai Akadémián.
– Maradt-e valami a régi Lembergből annyi idő múltával?
– Számomra nagy izgalom volt az 1989-ben cerebrált szentmisém a Szt.Antal-templomban. Itt voltam megkeresztelve, de, sajnos, egyetlen ismerőssel sem találkoztam. A régi Lemberget számomra a templomok, temetők jelentik. De a régi, emberi kultúrvalóság már nem létezik. Ma ez egy teljesen más világ.
– Az itt töltött idő folyamán egyetért-e a sokat emlegetett gondolattal a vallási újjászületésről Keleten? És itt nem csak a latin nyelvű Egyházról van szó.
– Nem tudom, hogy ez a kifejezés – vallási újjászületés – tényleges-e. Kétségkívül észre lehet venni a vallások fellendülését. Tény, hogy sok helységben épülnek görög katolikus, ortodox templomok. Úgyszintén épülnek imaházak a baptista és a protestáns felekezetek számára. Sokat lehet hallani a szekták tevékenységéről. Mindez rávilágít a vallásos elemek szükségére, de veszéllyel is jár, amelyeket mi tudatosítunk magunkban. Van itt még egy probléma: mindennek érlelődnie kell, mindennek megvan a maga ideje. Sok erőfeszítés, erő kell még ahhoz, hogy ezek az autentikus vallási értékek tényleg azt jelentsék, amit mi vallási újjászületésnek nevezünk.
– A Lembergi Püspökség nagyon gazdag múlttal és tradícióval rendelkezik, visszamenőleg egészen a középkort érinti. Lehet-e olyan értelemben beszélni a vallási újjászületésről, mint egy visszatérésről a századokon át formálódó istentiszteleti szokásokhoz, tradíciókhoz?
– Hogyha a múlt és a jelen idő ütközéséről beszélünk, figyelembe kell vennünk, hogy vannak olyan emberek, akik végig ezek alatt az évek alatt is kapcsolatban álltak a római katolikus egyházzal, tartották’ magukat a tradíciós istentiszteleti formákhoz és ápolták azt. Rafal püspök, akivel én itt pár évig együtt dolgoztam, megőrzött mindent, ami tradíció volt, a szó jó értelmében. Ő a gyóntatás embere volt, és a gyóntatás által létrehozott egy egész szakramentális lelkipásztorságot, illetve azt, ami a leglényegesebb az egyház életében. Ezenkívül az ő prédikációi – maga a katekézis volt. 0 nem fosztotta meg az embereket attól, amivel ők éltek.
– A zsinat az ökumenizmus kérdése is. • Ebből az oldalból a tradíciósan gazdag kultúrájú és gazdag vallású Lembergi Püspökség hogyan fogadja a zsinatot?
– Abban az időben, amikor fiatal voltam, számomra természetes volt, hogy Lembergben egy épületben éltünk lengyelek, ukránok, zsidók, örmények… A városban voltak római katolikus, görög katolikus templomok, örmény katolikus katedra, pravoszláv templom, zsinagóga, mert ez természetes volt. Voltak nehézségek, de hát minden társadalom meg van terhelve a saját gondjaival, telve feszültséggel. Olyan igazi ökumenizmust alulról, még mielőtt tudomást szereztem volna róla, én otthon tanultam. Apám mindig mondta anyámnak, hogy ne végezzen nehezebb munkát, mert görög katolikus ünnep van. Ugyanúgy a zsidó ünnepeken. Egy épületben laktunk, tiszteltük egymást és egymás szokásait.
1939-ben mindez megváltozott. Tanúja voltam annak, hogyan hurcolják el az embereket Szibériába, Kazahsztánba, hogyan irtották a zsidókat 1941-ben. Számomra nem egy egyszerű kifejezés volt a zsidóirtás – ezek az én barátaim és barátnőim voltak a középiskolából. Aztán jött a lengyelek de-, portálása. Nemegyszer feltettem magamban a kérdést: „Miért nem tudnak az emberek megértésben élni?”
Vegyük figyelembe, hogy 1939 előtt is voltak változások ezen a téren, de soha és senkinek sem jutott eszébe, hogy kiirtsa a kulturális örökségét ezeknek a vidékeknek. Mindaz, ami utána történt, számomra a barbárság korszakának visszatérése.
Hogyan látom a jövőt? Hiszek az emberben. Mélyen meg vagyok győződve, hogy az igazi európai újjászületés akkor jön létre, ha munkálkodni fogunk a sovinizmus és a nacionalizmus legyőzésén.
– II. János Pál pápa nemrégen Vraclavban mondta, hogy a keresztényeknek nem elég csupán a tolerancia és a jóindulat, egyértelmű jel kell: az egység és az egységes tanúságtétel. Nyilvánvaló, hogy a háború előtti Lembergben a kapcsolatok még a katolikusok között is eléggé hűvösek voltak.
– Szüntelenül ott áll előttünk az embernevelési probléma. Kötelességünk gondoskodni arról, hogy Egyházunk tanúságtételei tiszták legyenek. Vannak dolgok, amelyek képesek elvezetni a légkör megváltoztatásához. A múlt évben a Latin Püspöki Konferenciára meghívtuk a görög katolikus egyház képviselőit. Ebben az évben már együtt vitattuk meg a felkészülődés kérdéseit a 2000-ik jubileum ünneplésére. Létrehoztunk egy bizottságot, amely az egyházak ügyeit igyekszik megoldani. Reménykedem, hogy ebben az új lelkületben fogunk továbbra is együttműködni, hogy láthatóvá váljon – mi egy egyház vagyunk. Ukrajna állami vezetői megszerveztek Kijevben egy vallások közötti „kerekasztalt”, ami már egy lépés ahhoz, hogy ne legyen ellenségeskedés, hanem béke és megértés az Egyházak között.
Van itt még egy harmadik ügy is, amit úgy nevezünk: ökumenizmus alulról. Mielőtt még elérnénk a hitben való teljes egységet, a szeretet párbeszédét szükséges helyrehozni. Minden tiszteletbeli alkalomra meghívjuk a görög katolikus vagy az ortodox testvéreket. Én mindannyiszor ismétlem, hogy nem lehet megosztani az embereket, mert a családokban is vannak görög katolikusok, ortodoxok, római katolikusok; lengyelek, ukránok, oroszok.
Léteznek bizonyos külső nehézségek: például az Ukrán Pravoszláv Egyház Kijevi Patriárkátusa úgy mondván nem kanonikus, pravoszláv értelemben. Gyakran van olyan, hogy valaki a pravoszláv lelkészek közül megkérdezi, hogy az adott ünnepségen részt vesz-e a másik fél, mert ha igen, akkor ő nem jön el; mert az ő egyházaik nem tartják a kapcsolatot. Bármennyire sajnálatos is ez a szakadás, a pravoszláv egyházban Ukrajnán, mi segíteni rajta nem tudunk. Nagyon kell kérnünk Urunkat Istenünket, hogy egyféle harmónia és megértés jöjjön létre.

– Hallottuk, hogy vannak emberek, akik inkább akarják, hogy ez az egyház lengyel legyen, és nem akarják az ukrán nyelvű liturgiákat,
– Nagy, Isteni határozottságra van itt szükség. Az istentiszteleteket olyan nyelven kell celebrálni, amilyen nyelven imádkoznak az emberek. Ezért is vannak templomaink, ahol ukránul is szolgálunk és lengyelül is. Azok az emberek, akiknek számára megállt az idő, időnként felvetik az ukránosodást.
Szeretnénk eltekinteni az emócióktól. Nem csodálkozom azon, hogy azok az emberek, akik Sztálin alatt ki voltak telepítve Kazahsztánba és aztán visszatértek, megőrizték a lengyel nyelvet az üldöztetés ellenére, és ma is ápolják azt, mert számukra ez jelenti az identikus hitet. Számolnunk kell ezekkel az érzelmekkel. Máskülönben, én soha nem csinálnék ebből problémát. Zsitomirban két plébánián a szentmiséket ukrán, orosz és lengyel nyelven végzik. És az emberek részt vesznek ezeken is, azokon is.
– Az ukrán nyelv bevezetésével kapcsolatban a latin Egyházba ellentétességet vetnek.
– Az ellentétesség akkor lenne valószínűbb, ha valahol másutt akarnák erőszakolni. De Ukrajnában éppen a latin egyház szolgáltat saját liturgiát különböző nyelveken. Ez nem lengyel, nem ukrán és nem orosz egyház; Kárpátalján a szentmisék magyar és szlovák (ószláv) nyelven folynak.
A római katolikus egyház valójában nem köti magát nemzethez, államhoz, éppen ezért jobban egyháza az összes embernek.
– Ön azt mondja, hogy a hívők között nincsen ökumenikus probléma. Meglátszik-e ez konkrét, közös cselekedeteken, például vannak-e templomok, amit ők közösen használnak?
– Elsősorban abból kell kiindulni, hol vannak elhelyezkedve. A Zsitomiri vagy a Kamjaneck-Podilszki Püspökség tizenvalahány templommal rendelkezik, amit közösen használnak a görög katolikusokkal.
– Az egyházi tulajdonokat az állami vezetőség birtokolja, amelyek a szovjet idő alatt kerültek hozzájuk. Miből keletkezik az itteni vezetőség ellenszenve a latin egyház tulajdonának visszaadása ügyében?
– Van itt valami, amit én úgy neveznék: félelem a csoportosulás és az ellatinosodás miatt. Beszéltem már a nevelési problémáról, amely valójában az egész Közép-Európára vonatkozik. Mi itt olyan emberekkel is találkozunk, akik a totalitarizmus és a nacionalizmus idejében nevelkedtek, akik képtelenek másként gondolkozni. Ha ezekben az emberekben elmúlik a félelem, akkor rájönnek, hogy a római katolikus egyház nem veszélyezteti az önállóságot, a függetlenséget.
– Az egyházi tulajdonok visszaadásának helyzete az egész Keleten (Kamjaneck-Podilszk, Zsitomir) sokkal jobb, mint itt Lembergben, ahol a római katolikus egyháznak majdnem semmit sem adtak vissza.
– Zbovicsákban visszaadtak egy fából épült templomot, egy kisebb épületet mi vettünk. Nem akarják sem a püspöki épületet, sem a szemináriumit, stb. visszaszolgáltatni – ez igaz. Hogy mit teszünk? Amikor összegyűl egy kis pénz, vásárolunk. Csak második éve lakom olyan épületben, amit mi vettünk. Megemlítem, hogy nem rendelkezünk intézményekkel betegek vagy gyermekek számára, de vannak nővérek, akik idős embereket látogatnak, és ápolónői feladatokat végeznek el erejüktől telően. Mindezt erőnkhöz mérten igyekszünk csinálni, mert ez az Egyház.
– Hogy áll II. János Pál pápa Ukrajnába látogatásának ügye? A Szentatya többször megismételte, hogy szeretne ellátogatni ide, sőt, nemrég Krosznóban üdvözölte a Lembergi Püspökséget, és Önt is felemlítette, itt viszont az egész ügy nem világos.
– Úgy tűnik, a pravoszláv egyház hierarchiái valamilyen negatív véleménnyel voltak erről Kijevben. De vannak bizonyos jelek, amelyek jó irányba bontakoztatják az eseményeket. Amikor ez reálissá válik, remélem, Ukrajna elnöke is meg akarja hívni majd a Szentatyát. Mindenki tudja, milyen jó hatású volt II. János Pál pápa látogatása azokban az országokban, ahol járt. Az ő nyitottsága a keresztények felé senkinek sem ártana, sőt, ellenkezőleg hatna.

– Köszönjük a beszélgetést!