Család – kötöttség vagy szabadulás

Valószínűleg semmi nem jelent nagyobb kötöttséget, mint a család. Talán ezért is van az, hogy nyugaton egyre kevesebb fiatal vállalja a házasságot, és egyre kevesebb gyerek születik. Hiszen, amikor az oltár előtt igent mond valaki egy férfinak/nőnek, ezzel végképp lemond a világon az összes többi férfiról/nőről. Amikor valakinek gyerekei születnek, azzal jó időre búcsút mondhat addigi életstílusának, szórakozásának, sokszor karrierjének is. Életét már többé nem maga határozza meg, hanem a rábízottak szükségletei.

Lapunk e havi témája a szabadulás. Hogy jön akkor a képbe a kötöttségek legnagyobbika?

Hiszen magam is sokszor morgolódom azon (és talán nem vagyok egyedül vele), hogy a család „idilli” körében egyszerűen képtelenség két percnél tovább megszakítás nélkül dolgozni valamin, hogy a dolgok SOHA nem alakulnak úgy, ahogy azt előre kiszámítja az ember, hogy nincs egy perc nyugtom (az már felüdülésnek számít, ha egyszerre csak egyvalaki beszél hozzám). Szegény Én! Mennyi kötöttség!

Ilyenkor jó egy kicsit megállni és végignézni, mi mindentől szabadultam meg Isten kegyelméből azzal, hogy családot adott nekem!

Először is, megszabadított a magánytól. Hányan szenvednek az egyedülléttől a környezetemben! Nem csak az idős, magukra maradt emberek – sok-sok nőtársam mély, alapvető szenvedése a társ hiánya. Akik hiába vágynak a házasságra, mennyire „irigylik” a házasok kötöttségét!

Emlékszem, mit éreztem az eljegyzésünk utáni időben. A jegygyűrű óriási biztonsággal töltött el. Ez a jel az ujjamon mindenki előtt nyilvánvalóvá tette, hogy én annyira kellek valakinek, hogy az életét nekem akarja ajándékozni. Megszabadultam a bizonytalanságtól, hogy vajon kellek-e én valakinek.

Házasságunk folyamán társam szeretete lassan megszabadított attól a kínzó kételytől: elfogadható, szerethető vagyok-e ilyennek, amilyen vagyok? Az elfogadás érzése pedig felszabadít arra, hogy én is el tudjam fogadni magamat és másokat. Aztán itt vannak a gyerekek. Hány házaspár vágyik hiába arra, hogy ilyen gondjai legyenek! Mindent megtennének érte. Mi, akik erőfeszítés nélkül, ajándékból megszabadultunk a terméketlenség rémétől, vajon hálásak vagyunk-e érte?

Megszabadít aztán a család a céltalanság érzésétől is. Hányan lődörögnek a világban ügy, hogy valamit csinálnak, de legbelül kínozza őket az érzés, hogy mire jó ez a látszattevékenység, ha nincs kinek, nincs mire odaadni az életüket! Sok szempontból nyugalmasabb, kényelmesebb az ő életük, de mit ér a jól kiszámítható napirend, a kevesebb bosszúság, ha nincs, aki visszatükrözze szeretetüket, ha nincs, akiért, amiért nélkülözhetetlennek érezhetik magukat?

A végére hagytam a legfontosabbat. A családom – ha akarom, ha nem – segít megszabadulni a bűneimtől is. Őszintén (de még mennyire!) visszatükrözik hiányosságaimat, bűneimet. Nem tehetem meg már a saját, jól felfogott érdekemben sem -, hogy ne változtassak rajtuk. Olyanok vagyunk, mint a kövek: összekoccanásaink csiszolják egyenetlenségeimet, súrlódásaink a durvaságaimat, és mindannyian egyre simábbak, egyre fényesebbek leszünk! (Kivéve, ha inkább távolságot tartunk, és nem engedjük egymást a szívünk közelébe. Akkor megmaradnak az eredeti, de csiszolatlan kövek.)

Nos, ahogy ezt így végiggondoltam, mindjárt jobban érzem magam! Egészen szabadnak.

Popovicsné Palojtay Márta