Beszélgetés Lengyel Donát ferences atyával

– 1968. augusztus 16-án születtem Bélapátfalván, egy Heves megyei kis falucskában. Gyermekkoromban meghatározó élmény volt a templomunk búcsúnapja – Nagyboldogasszony ünnepe. A születésnapom miatt, amely másnap volt, a búcsú napja is családi eseménnyé vált. Hálás vagyok a Szent Szűznek, hogy már akkor felébresztette bennem az iránta érzett tiszteletet. Sokszor megtapasztaltam közbenjárását és pártfogását. Meghatározó volt hivatásom kialakulásában a helyi plébánosok jó példája is. Mindig hálás szívvel emlékezem Váradi József és Papp Géza atyákra, akik figyelemmel és imádsággal kísérték és kísérik életemet.

    – Volt-e gyermekkorában olyan konkrét esemény vagy élmény, amikor Isten hívását érezte?

– Sok gyermekkori élményem közül egyet elevenítenék fel. Egészen kiskoromtól ministráltam templomunkban. 12 évesen megfordult a fejemben, hogy nem ministrálok többé. Egyik vasárnap a kórusra mentem az oltárszolgálat helyett. Váradi atya misézett. Felajánlás előtt nyilvánosan megszólított engem: „Gyere le, mert szükségem van arra, hogy ministrálj!” Több fiú volt a kóruson, mégis engem hívott. Én lehajtott fejjel végigballagtam a templomon az oltár felé. Ezután soha nem fordult elő, hogy nem ministráltam a szentmisén. Évek múltával egy lelkigyakorlaton jutott eszembe ez az eset. Rádöbbentem, hogy ez egy zakeusi jelenet volt. Ahogy Jézus szólt a vámosnak – gyere le, mert nálad kell megszállnom -,így én is nyíltan és nyilvánosan lettem meghívva az oltárhoz.

  – Hogyan alakult a továbbiakban útja a papi hivatás felé?

– Az esztergomi ferences gimnáziumban folytattam tanulmányaimat, ahol tovább erősödött bennem a papi hivatás iránti vágy, ezért érettségi után az egri szemináriumba jelentkeztem. A második év végén azonban éreztem, hogy nem igazán ez az, amit akarok, nem ez az én utam. Kerestem, mi az, ami hiányzik. Egy nyári kirándulás alkalmával a sokak által ismert Papp Tihamér atyával beszélgettem, aki Esztergomban a kollégiumunk igazgatója volt. „Amikor leérettségiztél, azt gondoltuk, hogy nálunk maradsz” – mondta egyszer csak az atya. Ez a mondata, amelyet Isten sugallatának tartok, mélyen megérintett. Két hét múlva jelentkeztem a ferences rendbe. A következő tanévben jelöltként ismerkedtem a renddel. Közben Budapesten végeztem a rendi teológiát. Sokan és sokféleképpen nógattak, hogy tanuljak jobban. Megint csak egyetlen mondat volt, ami szívemig hatolt és meghozta a kívánt változást. „Úgy látom, több is telne tőled” – mondta egyik tanárom, Barsi Balázs atya egy dolgozat után.

A noviciátus alatt nagyon szép élményeket szereztem. Megtanultam a fegyelmet, a rendet, az alázatot és a testvérek iránti tiszteletet, akik szerettek és irányítottak bennünket. A noviciátus után lekerültem Szegedre két évre. Itt hitoktattam is. Volt egy eset, amely nagyon próbára tett. Az akkori házfőnökkel megbeszéltük, hogy visszük a gyerekeket kirándulni nyáron. Mikor már mindenki a buszon volt, azt mondta: nem mehetek a kirándulásra. Helyettem más vezető ment. Nehezen viseltem ezt el, de később rájöttem: erre is szükség volt, hogy engedelmességet, alázatosságot tanuljak.

Szeged után Esztergomban fejeztem be teológiai tanulmányaimat. Mikor kérvényeztem az örökfogadalom letételét, a rendfőnök visszautasította azt, utalva arra, hogy bizonyos területeken változásokat vár el tőlem. Ismét egy próbatétel elé kerültem. Igyekeztem megfelelni az elvárásoknak, és egy év elteltével, mindenféle kritika és kifogás nélkül a rendfőnök megadta a fogadalomra az engedélyt. Ezután nem sokkal a diakónus- és papszentelés következett.

    – A diakónus- és papszentelés, illetve az örökfogadalom eseményei közül melyik volt meghatározóbb az életében?

– Természetesen a diakónus- és papszentelés is fontos szerepet játszik életemben. Az örökfogadalom azonban döbbenetes élmény volt. Mint ahogyan házasságkötéskor a két fél visszavonhatatlanul kimondja az igent, úgy bennem is tudatosult, hogy nincs visszaút. A jegyességet meg lehet szakítani, de a házasság már stabil és biztos. Rá kellett döbbennem, hogy egész életemet erre a testvéri közösségre áldozom.

Minden szerzetes feladatot kap a közösségben, akár papként, akár testvérként. Valaki szakács lesz, valaki tanár, valaki pedig plébános. Bizonyos értelemben nincs különbség köztük. Az örökfogadalom az, amely összeköt mindnyájunkat, akik ehhez a közösséghez tartozunk.

Bunda Szabolcs