Francia fiatalok Kárpátalján

Két francia egyetemista másfél hónapos nyári vakációjából két hetet Kárpátalján töltött, Nagyszőlősön. Nem kirándulni jöttek, hanem dolgozni, felajánlották segítségüket. Én is megdöbbentem a’ hír hallatán, hisz otthon is dolgozhattak volna, pénzért, s talán nem kevésért, vagy épp nyaralhattak volna a tengerparton. Velük beszélgettem.
– Henri de Boisgelin vagyok, huszonegy éves, Párizsban tanulok az építészmérnöki karon.
– Nevem Mark de Crouy Chanel, Luxemburgban élek, huszonhárom éves vagyok. Most Párizsban tanulok, szintén a mérnöki karon. Számítógép tervező szeretnék lenni.
– Hogyan született az ötlet, hogy Kárpátaljára jöjjetek?
MARK: – A nyár elején találkoztam a nagynénémmel, aki már járt egyszer Kárpátalján, s ő mesélte, hogy milyen nehéz itt a helyzet. Úgy döntöttünk, ellátogatunk ide, s amennyire tőlünk telik, segítünk. Bármilyen kicsit vagy keveset tettünk is, azt szívesen csináltuk.
– A távolabbi országokból sokan félnek hozzánk jönni a közbiztonság miatt. Ti mire számítottatok?
HENRI: – Nem tartottunk ilyesmitől. Amikor Mark elmesélte a nagynénje útját, és felajánlotta, hogy menjünk együtt, azonnal igent mondtam.
MARK: – Nem kalandvágyból jöttünk, hanem azért, hogy megpróbáljunk együtt érezni veletek.
– Voltatok-e máshol is Nagyszőlősön kívül?
MARK: – Igen, bár nem a kirándulás volt a fő célunk, hanem a segítségnyújtás, az emberekkel való ismerkedés, az, hogy egy parányi részt mi is felvállaljunk az életetekből.
HENRI: – Egészen véletlenül egy három fiatalból álló francia csoporttal találkoztunk, akik Franciaországból három hét alatt kerékpáron jöttek Ukrajnáig. Velük felmentünk a Kárpátokba. Váratlan és kellemes meglepetés volt, kicsi ez a világ.
– Miért pont ide jöttetek nyaralni? Én el tudok képzelni egy kellemesebb időtöltést is, akár a tengerparton, akár az Alpokban…
MARK: – Minden helynek megvannak a maga szépségei és értékei. A televízióban gyakran láthattunk képeket Ukrajnáról – csak a szegénységet mutatják. Nem hittük, hogy valóban csak az van itt, s igazunk lett: a nyomorral szemben olyan gazdagsággal találkoztunk, melyet otthon ritkán érzünk.
– Szívesen jönnétek-e jövőre is?
HENRI: – Igen. Ha a nyári egyetemi gyakorlat, melyet jövőre kell elvégeznünk, nem nyúlik túl hosszúra, akkor • mindenképpen jövünk. Addig is sok jó emberrel tartjuk majd itt a kapcsolatot.
B.J.

A SZENTSÉGI JÉZUS EGYETLEN REMÉNYÜNK!

Még teenager (serdülő) koromban ízleltem meg a szentségimádás örömét. A Gondviselés folytán abba a szerencsés helyzetbe kerültem, hogy beosztottak az elsővasárnapi szentségimádók soraiba. Ezek a szentórák és a Kaszap István élete c. könyv nagy hatással voltak rám és későbbi életemre, lelkivilágomra. Kaszap István példaképem lett, aki lángoló szeretettel imádta az Oltáriszentséget. Megtanultam közvetlen bizalommal beszélni, őszintén kitárulkozni a tabernákulumban jelen levő Úr Jézushoz. Erre a menedékre nagy szükségem is volt az élet viharaiban… Ahányszor csak bizalommal fordultam Hozzá, sohasem hagyott cserben. Számtalanszor tapasztaltam segítségét, gondoskodását…
Történt, hogy én, a tékozló, elkalandoztam, de O gondoskodó szeretetével visszavezetett a Hozzá vezető útra. Az Ő segítségével sikerült emberi gyarlóságomon, hibáimon is jelentősen javítani.
Rá mindig számíthatunk!
Feltétlen szükségét érzem itt – többek közül – egy csodálatos segítségét megemlíteni.
Történt, hogy megbetegedtem. Görcsös fájdalmat éreztem a gyomrom tájékán. Teltek, múltak a napok, de a fájdalom nem szűnt. Sőt erősödött. Végül kénytelen voltam orvoshoz fordulni. A specialista megállapította a diagnózist: súlyos vakbélgyulladás. Elrendelte az azonnali műtétet. Ez nagyon megdöbbentett. Ugyanis szombati nap volt. Másnap az első vasárnap. Én mindenáron szentségekhez akartam járulni. Rendszeres elsővasárnapi áldozó voltam. Elhatároztam, bármi történjék, az elsővasárnapi szentáldozást nem hagyom ki. Elhatározásomat tett követte. így csak a vasárnapot követő hétfőn jelentkeztem a kórházban a műtétre. Közben a fájdalom lassanként megszűnt.
Mikor a felvételi orvos újból megvizsgált, csodálkozva állapította meg: vakbélgyulladásnak nyoma sincs! De egyéb bajt sem talált.
Hála a Szentségi Jézusnak és a szentáldozásnak, mintha a szél fújta volna el a betegséget. Azóta sem tért vissza ilyen vagy erre vonatkozó panasz. Azóta eltelt jó pár év, sőt évtized, de ez a hűséges „Örök Barát” — változatlan szeretetével!
Mindenkit buzdítani szeretnék, hogy forduljon bizalommal az Oltáriszentségben reánk váró Úr Jézushoz. Hisz értünk maradt itt, köztünk! O mondta: „íme, én veletek maradok a világ végezetéig.” Köztünk akar lenni, hogy vigasztaljon, erősítsen és lelkesítsen. (Nagy szükségünk is van rá!) Vegyük igénybe a szentségimádás felbecsülhetetlen értékét ebben a nehézségekkel és bűnökkel terhelt, kétségekkel szorongató világunkban. Csakis a Szentségi Jézushoz menekülhetünk, aki az Oltáriszentségben éjjel-nappal virrasztva vár megbocsátó szeretetével, hogy segítsen rajtunk! Beszéljünk hozzá bizalommal, közvetlenséggel. Flisz oly szeretettel hallgat meg minket! így szól: Jöjjetek hozzám mindnyájan, kik fáradtak és terhelve vagytok, és én megenyhítelek titeket!”
Imádkozzunk a bűnösök megtéréséért is! Hisz az élet nyomorúságát, nehézségeit az emberi gonoszság szülte…
Engeszteljük imádásunkkal, szeretetünkkel az eucharisztiában dobogó Úr Jézus Szentséges Szívét, akit oly sokan megszomorítanak, meg gyakran mi, az ő hívei is az egész világ tömérdek bűnével.
Legalább mi legyünk hűségesek!
Az Úrjézus számít ránk!

B. Anikó