GONDOLATOK AZ ÜNNEPRŐL

„Ha az ünnep elérkezik életedben, akkor ünnepelj egészen…! Tisztálkodjál belülről és kívülről! Felejts el mindent, ami a köznapok szertartása és feladata…! Az ünnep a mély és varázsos rendhagyás. Az ünnep legyen ünnepies, s mindenekfölött legyen benne valami a régi rendtartásból, a hetedik napból, a megszakításból, a teljes kikapcsolásból, legyen benne áhítat és föltétlenség! Az ünnep az élet rangja, felsőbb értelme. Készülj föl rá: testben és lélekben…!”
Húsvétra készülődve Márai Sándor egyik írásának sorai jutottak eszembe. Vajon mire gondolhatott Márai, amikor az „ünnepelj egészen” gondolatot írta le? Ezek szerint lehetséges félig vagy felületesen is ünnepelni? És mi ismerjük-e egyáltalán az egészen ünneplés ízét, vagy a felületesség már az ünnepeinket is átitatta?
Az ünneplésnek üzenete van. Olyan lényege, amit csak az ért meg, aki túllép a díszleten – a gazdagon terített asztalon, ajándékokon, szép ruhákon -, ami szükséges ugyan, ám önmagában mégis élettelen. Az „áhítatot”, a „varázsos rendhagyást” az ember feladata belevinni, aki megérti, megérzi a neki szóló üzenetet, amit az ünnep hordoz. Ha ezt nem teszi meg, akkor már szó sincs ünnepről, legfeljebb a mímeléséről.
Valaki nagyon bölcsen megállapította egyszer, hogy nem is a cél elérése az igazán izgalmas az ember életében, hanem a hozzá vezető út. Csak akkor válik értékessé, értelmessé valami, ha részt veszünk a születésében, ha fáradozunk érte. Ha magunkat is előkészítjük rá.
Saint-Exupery kis hercege és barátja, a róka egyszer arról beszélgetnek, milyen lesz, amikor újra találkoznak majd. A róka arra kéri a kis herceget, mondja meg az időpontot, mikorra várja, mert akkor már előre örülhet a találkozásnak, és „ünneplőbe öltöztetheti a szívét.”
A húsvét közeledtével kívánom mindannyiunknak, hogy valóban ünneplőbe tudjuk öltöztetni a szívünket, és megértsünk valamit az Üzenetből.

Molnár Orsolya

A mi találkozásunk a Feltámadottal

Két tanítvány ballag nagy búsan Jeruzsálemből a falujába. Vissza a mindennapi reménytelenségbe. De Jézust nem tudják elfelejteni. íme, egyszer csak melléjük szegődik egy ismeretlen vándor. Beszédbe elegyednek. Arról folyik a társalgás, amivel telis-tele van a szívük. „Azt reméljük, hogy ő fogja megszabadítani Izraelt” – mondják bánatosan. A vándor megpirongatja őket, és elkezdi magyarázni a Szentírást. Amint beszélt, a két tanítvány szívében lassan lángra kap a kialudt hit és öröm.
Odaérnek falujukhoz, az ismeretlen tovább akar menni, de a kettő dehogy ereszti: „Maradj velünk.” Szállástalan vándort fogad be házába a két emmauszi, és a valóságban Krisztus lett a vendégük. Asztalhoz ülnek, és ő, azzal a mondattal, amellyel az utolsó vacsorán tette, „megáldja, megtöri és odanyújtja a kenyeret.” Ekkor nyílik meg a két tanítvány szeme, és ráismernek: Jézus ez! Jézus látogatása ekkor elérte célját, a felismerést és alakja eltűnik szemük elől, de a szívükben már kiolthatatlanul lángol a húsvéti öröm: szaladnak vissza Jeruzsálembe, berontanak a többi tanítvány titkos gyülekezőhelyére, hogy elmondják élményüket. Azok pedig azzal fogadják őket, hogy „valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simon Péternek.”
A Szentírás, az embertestvér, az Eucharisztia: ez az a hármas mód, ahogyan mi is találkozhatunk feltámadt Krisztussal. Ránk hagyta szavát a Szentírásban. Bennünket szólít meg általa, úgyhogy rádöbbenünk, hogy az a Te és a Ti, amelyről az evangéliumban szó esik Én vagyok, Mi vagyunk. Ránk hagyta „legkissebb testvéreit”, akiknek szolgálva neki szolgálunk Ránk hagyta testét és vérét a kenyér és a bor színe alatt, hogy belevonzzon életáldozatába, az Atyához vezető szeretet-útjába. Ha ezen a hármas módon találkozunk vele, akkor a feltámadt Jézus velünk van, bennünk marad, vándorlásunk társa és életünknek forrása lesz. Az, ami e hármas találkozás által valósul meg bennünk, már nem evilági, ideiglenes valóság, hanem az örök valóság, az örök élet.
„Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog” (Jn 11,25).

(részlet Nemeshegyi Péter
„Istentől Istenhez” című könyvéből)