Jöjj el, édes Üdvözítőnk!

Mindannyian ismerjük a rorátés hajnalok hangulatát. Az álmos felkelést, amikor az ember a hideg és a sötét elől legszívesebben visszabújna a takaró alá, erre még egy órával előbb fel is kel, hogy elmenjen a rorátéra. A hideg, havas vagy sáros úton ballagunk vagy buszozunk a templom felé, s közben igyekszünk felébredni. A szürkeség, a félhomály a templomban is folytatódik, míg a szentmise elején meggyújtják a koszorú egy, kettő, három majd négy gyertyáját, és felcsendül az ének: „Rorate, coeli de super… Harmatozzatok, egek, onnan felülről, és felhők, csepegjétek a Megváltót!” Szívünkben visszhangot vet az ének, a válaszban már szívünk is benne van; és már nem csak tudjuk, de talán érezzük is: volt értelme annak, hogy nagy nehezen mégis csak eljöttünk a szentmisére. Imádkozunk, hogy a Megváltó eljöjjön, hogy velünk legyen. S ahogy közeledik a karácsony, s egyre több gyertya fénye világítja meg a templom hajnali sötétjét, egyre növekszik lelkünkben is a vágy: „Jöjj el, édes Üdvözítőnk!” S növekszik bennünk a reménység, hogy Ő valóban eljön, s hogy ez nem félelmet és rettegést, hanem a beteljesedés boldogságát fogja jelenteni számunkra.

Mert, ha belegondolunk, karácsonykor nem az Ő megszületésére várunk. Csak emlékezünk arra, hogy kétezer évvel ezelőtt hozzánk érkezett, s megrendülten elmélkedünk a hatalmas Isten alázatáról, aki egy csecsemő testét vette magára, hogy egy lehessen közülünk, s így kézen fogva vezethessen minket az Ő országa felé. Isten ma is így van jelen köztünk, emberek között: feltűnés nélkül, láthatatlanul, mintha tehetetlen kisded lenne; eltűri, hogy az emberek semmibe vegyék, gúnyolják, szidják őt, vagy nevét se engedjék kimondani, mint egyes nyugati országokban. Tőlünk is elviseli, ha elébe helyezzük dolgainkat, nem keressük őt imában és jó cselekedetben. Vár, hogy feléje forduljunk, és észbe kapjunk: ha nem is látjuk, nem is érzékeljük erejét, attól még Ő a világ hatalmas Ura, Királya, akitől csak azért nem kell rettegnünk, mert ő maga akarja, hogy a szeretet vezessen hozzá minket. Karácsony egyik értelme tehát ez: a szívünkbe jöjjön el, szülessen meg benne az Üdvözítő, akiben a csendes, feltűnésmentes külső alatt ismerjük fel Királyunkat! Amikor azt énekeljük: „Jöjj el, édes Üdvözítőnk!”, nem csak az előbbiekre, hanem az Ő második eljövetelére is gondolnunk kell. Időről időre felveti valaki: „jön a világ vége!” S akkor rémület támad azokban, akik elfelejtik, hogy Jézus megmondta: senki, azaz SENKI nem tudhatja ennek az időpontját, csak az Isten. A világ végét általában félelmes, rettenetes végítéletnek látjuk, olyannak, amit pl. mostanában a Fülöp-szigetek népe élt át. De vajon miért? Hiszen a világ végén (s életünk végén is) Jézus jön el hozzánk! Tőle félünk, Tőle rettegünk, akinek kisgyermekként való megszületésére olyan örömmel, feltámadására olyan boldog reménnyel tekintünk?

Minden azon múlik, mi van a lelkünkben. Amitől félünk, azok mi magunk vagyunk, a meglévő bűneink, rendezetlen életünk. Ha Jézus útmutatása, az ő lelkülete szerint igyekszünk élni, botlásainkat, hibáinkat megbánjuk, meggyónjuk, a szeretet és az irgalmasság cselekedetei vezérlik életünket, akkor nincs mitől félnünk. Kovács Ákos, a népszerű énekes „Az utolsó hangos dal” c. számában, mely az utolsó ítéletről szól, így fogalmazza meg ezt: „Ha minden pecsét felszakad, elsötétül majd a nap, de lesz, aki semmitől se fél. Lesz, aki örvend, ünnepel, hogy a Megszabadító így jön el!”

Eljövetelekor Jézus eltörli méltatlanságunkat, tökéletlenségünket betölti az Ő szeretete és irgalma, s magához emel, oda, ahova egész életünk irányult. Ettől igazán nem kell félnünk, csak készen kell lennünk. Erre való évente kétszer az a készületi időszak, amikor tudatosabban vizsgáljuk felül magunkat: valóban jó úton járok? Valóban az Isten Országa felé tartok? Nem kell esetleg kiigazítanom az utamat, mert letévedtem róla?

Jézus ugyanaz a betlehemi jászolban, a keresztfán, diadalmas feltámadásában és majdani második eljövetelében. Készüljünk erre, és énekeljük vágyódva: „Jöjj el, édes Üdvözítőnk!”