Késői kezdet

Egy felnőtt megtérő története

Régi barátomat, Ruszin Csabát kértem meg, meséljen megtéréséről. Arcán apró ráncok jelentek meg, összehúzott szemöldöke arról árulkodott, hogy próbálta gondolatait összeszedni, hogy visszaemlékezzen minden mozzanatra, elmondhasson mindent, nehogy valami kimaradjon. Szemében fáradtság látszott – hisz egész nap dolgozott -, de valami csillogás is feltűnt benne, mert úgy látta, tanúságtételre van lehetősége, amire mindig szán időt.

    – Kedves Csaba, mindenekelőtt mesélj gyermekkorodról. Mi volt meghatározó gyermekéveid során?

– Nehéz gyermekkorom volt. Nyolcéves voltam, amikor meghalt édesapám. Alkoholista volt, de inkább jó emlékeim maradtak róla. Nagy szeretet lakozott benne. Amit lehetett, azt elvégzett a ház körül. Halála után anyu nevelt minket. Ketten voltunk testvérek. Csak egy nálam tíz évvel idősebb nővérem volt. Anyu egész nap dolgozott, és mivel én igen rossz gyerek voltam – az iskolából is sokat lógtam -, ezért azt javasolták neki, hogy küldjön engem internátusba. De ő semmiképp nem akarta ezt, mindent megtett, hogy úgy tudjunk nevelkedni, mint a többi gyerek. Nagyon szerettem és tiszteltem őt. Mindig úgy emlékszem rá, mint aki nagyon sokat dolgozott értünk.

    – A szüleid vagy mások meséltek-e Istenről gyermekkorodban?

– Anyukám minden este elimádkozta velünk a Miatyánkot. Az én vallásosságom akkor mutatkozott, amikor órán, feleltetéskor mindig imádkoztam Istenhez, hogy ne engem hívjanak a táblához. A kommunizmus alatt húsvétkor, karácsonykor is iskolába kellett mennünk. Ott nemigen tanítottak semmit Istenről, a vallásról. Templomban csak akkor voltam, amikor csecsemőként megkereszteltek. Meghatározó élmény volt számomra 14 évesen, amikor egyik barátommal kíváncsiságból bementünk egy református templom kápolnájába. Valami miatt félelemmel léptünk be, titokzatos volt számunkra mindaz, amit ott benn láttunk.

   – Hogyan alakult életed kamasz- és ifjúkorodban? Foglalkoztatott- e jövendőbeli hivatásod, munkád?

– Nem igazán akartam továbbtanulni. Már gyermekkoromban arról álmodoztam, hogy buszsofőr leszek, és később is megmaradt ez a vágyam. Katonaságban szereztem meg a jogosítványt, amit ott el is loptak tőlem. Mikor hazatértem, újból letettem az autóvezetői vizsgát. A vágyam azonban csak később teljesült. Sok munkahelyem volt: dolgoztam műszergyárban, építkezésen, voltam mezőgazdasági gépszerelő, segédraktáros, beszerző.

  – Hogyan élted meg a párválasztást, családalapítást?

– A lányokat, nőket mindig is tiszteltem. Talán anyukám képe befolyásolt ebben, akire, mint már mondtam, mindig tisztelettel néztem fel. Minden lánynak tisztességesen udvaroltam.

Amikor kiskatonaként szabadságra jöttem haza, akkor ismerkedtem meg jövendő feleségemmel, Marikával. Jót beszélgettünk. Nekem nagyon tetszett, hogy érdekelte minden, ami velem történt. Úgymond szerelem volt első látásra. Utólag a Gondviselésnek tulajdonítom, hogy bár nem volt könnyű hazajönni szabadságra, mivel Üzbegisztánban szolgáltam, mégis megtettem a hosszú utat. Kapcsolatunk már az elejétől tiszta volt. Mikor visszaindultam a szabadságról, búcsúzásul meg sem pusziltam őt. Mikor letelt a katonai szolgálatom, még két évig udvaroltam Marikának, mielőtt megkértem a kezét. A leánykérés előtt mérlegeltem, gondolkodtam. Valóban ezt akarom-e? Tudtam, ha megházasodom, már nem leszek olyan szabad, mint azelőtt, már ritkábban járhatok el barátaimmal szórakozni. Viszont szívem mélyén éreztem, hogy Marika az, akivel le szeretném élni az életem, és akit gyermekeim anyjául szeretnék választani. Éreztem az elköteleződés súlyát. Huszadik éve vagyunk házasok…

– Csaba, mesélj végül megtérésedről. Hogyan tapasztaltad meg Istent?

– Igazából ez lassú folyamat volt. Feleségem vallásos nevelésben részesült. Látva a felületes vallásosságomat, titokban sokat imádkozott értem. Ezt csak később árulta el. Az ő imája nagyban elősegítette későbbi megtérésemet. Rendszeresen járt templomba. Kedvéért én is elmentem vele. Kezdetben érdekes volt, figyeltem a szertartásra, mi miért van. Egy idő után azonban alábbhagyott érdeklődésem és nem nagy kedvvel indultam templomba. Volt, hogy nem is mentem el a vasárnapi misékre, sőt még dolgoztam is aznap. Valami azonban mindig megérintett ekkor, és egy idő után elhatároztam, hogy nem fogok vasárnap dolgozni és templomba is eljárok rendszeresen. Kisebb istenélményeim is voltak, amelyek közelebb vittek a tudatos megtérésemhez. Egyik emlékezetes eset talán az volt, ami még fiatalként történt velem. Marikához indultam udvarolni egy távolabbi faluba, ahol laktak. A kerékpárral, amin utaztam nemigen boldogultam, mert állandóan leesett róla a lánc. Sokat idegeskedtem emiatt. Akkoriban foglalkoztatott, hogy létezik-e valójában Isten. Ezért egyszer csak úgy döntöttem, „próbára teszem” Őt. Azt mondtam: ha létezel, akkor add, hogy ne essen le a lánc a kerékpáromról, amíg Marikáékhoz érek, és én cserébe soha többé nem fogok káromkodni. Igazán megdöbbentő volt, hogy onnantól kezdve nem esett le a lánc egészen addig, amíg a Marikáék kapujához nem értem. Ezután próbáltam teljesen leszokni a káromkodásról.

Megtérésemhez végül gyakorlatilag az járult hozzá, hogy egy időben erősen kezdtem tapasztalni magamban a vágyat a szentáldozáshoz. Amikor szentmisén láttam az embereket szentáldozáshoz járulni, éreztem, hogy szeretnék velük tartani. Meg is kérdeztem feleségemtől, hogyan volna ez lehetséges. Ő ígérte, hogy megtudja ezt pontosan. Én a miséken egyre aktívabban vettem részt, és az imaéletem is elmélyült.

Már két leánygyermekünk volt, amikor a harmadik kislány születésénél súlyos szövődmények léptek fel. Állapota válságos volt, épp hogy életben maradt. Én nagyon mélyen átéltem ezt, a szülés ideje alatt egyre csak jártam a folyósón a köröket, közben imádkoztam. Talán ekkor éreztem leginkább Isten közelségét először. A kislányom makkegészséges lett.

   – Mi lett közben a szentáldozás iránti vágyaddal? Érezted még?

– Igen, éreztem. Amikor az atyához indultam kérni a kislányunk megkeresztelését, nagyon bátortalan voltam, hisz az előző két kislányunk keresztelését Marika kérte. De erőt vettem magamon, hisz más kérésem, kérdésem is volt az atyához. Szerettem volna végre megtudni, hogyan tudnék én is szentáldozáshoz járulni. Megtudtam, hogy mivel református voltam, hitoktatásra kellett járnom, meg kellett ismernem az anyaszentegyház hitét, hitvallást kellett tennem és meggyónnom. Én lelkesen vállaltam a feltételek teljesítését. A hitoktatást nagyon szerettem, sok érdekeset tudtam meg Istenről, a lelki életről, az imádságról. Végül nem volt könnyű, de meggyóntam, és egy vasárnapi szentmisén hitvallást tettem a katolikus hit mellett. Ezután a szentmise végén végre elsőáldozóként magamhoz vehettem az Urat.

    – Hogyan élted meg ezután a hitedet?

– Miután elhalványult a kezdeti lelkesedés, rájöttem, nem csak az a lényege a keresztény életnek, hogy tudok- e szentáldozáshoz járulni méltó módon, hanem hogy mennyire maradok meg hitemben a mindennapokban. Nagyon sok élethelyzetben döntenem kellett hitem vagy hűtlenségem mellett. Ez ma is így van sokszor. Ezek a hit igazi próbatételei.

    – Aki a hit ajándékát megkapja, egyben egy közösségbe is meghívást kap – a keresztények közösségébe. Mennyire fontos számodra ehhez a közösséghez való tartozás?

– Elsőáldozásom alatt éreztem meg, hogy igazából most már az Egyház tagja vagyok. Én is a keresztények közé tartozom. Hiányoznak az atya hittanórái. Szerettem volna tovább tanulni a hit dolgait. Hozzám hasonló hívő emberekkel szívesen megbeszéltem volna további felmerülő kérdéseimet, elmeséltem volna sikereimet, élményeimet. Gondviselésszerű, hogy épp ebben az időszakban alakult Beregszászban egy ifjúsági közösség, ahová mi is meghívást kaptunk feleségemmel. Ma is jó érzéssel emlékszem vissza ezekre a boldog együttlétekre. Imádkoztunk, beszélgettünk, egymásért felajánlásokat tettünk. Tudtunk egymásból is épülni.

    – Ma hogyan éled mindennapjaidat? Mennyire vannak jelen életedben azok a dolgok, amelyeket megtérésedkor fontosnak tartottál?

– Továbbra is úgy vélem, a keresztény élet lényege az, hogy mennyire tudom megőrizni hitemet, kezdeti lelkesedésemet a különböző élethelyzetekben, talán próbatételekben Isten részéről. Megtérésemtől kezdve fontos volt számomra a közösségben megélt hit is. Feleségemmel mindig igyekeztünk valamilyen közösségbe tartozni. Nagyon örültünk, amikor a Beregszászba érkező domonkos nővérek megszerveztek egy házas-közösséget, ahová lelkesen jártunk. Jelenleg egy ifjúsági közösséget próbálok összetartani, azt a szellemiséget, lelkesedést átadni, amit az első közösségben megtapasztaltam.

Bunda Szabolcs