Lenni vagy nem lenni

Tegnap este elővettem egy újságot, kicsit olvasgattam, majd amikor elolvastam egy nő vallomását, aki 50 év után emlékezett vissza a 18 éves korában elkövetett abortuszára, elsírtam magam. Sokáig el voltam borzadva, és a torkomban egy hatalmas gombóc állt. Ezeket mondta: „… megláttam a vödörben a véres húscsomót, cafattá tépett kis lábakat, s egy csöpp kis kéz utánam nyúlt… Szememből a könny, mellemből a tej eredt meg, s elfolyt HASZONTALANUL, mint az életem. Soha többé nem lehetett gyermekem”.
Talán azért szomorított el annyira, mert nemrég született meg a kislányom, és tudom, milyen csodálatos, mikor magamhoz ölelhetem azt a kis életet, aki belőlünk lett: abból, akit a legjobban szeretek ezen a világon és énbelőlem. Olyan boldogság ez, amit semmivel nem lehet pótolni. Ahogy a kis kezeivel belém kapaszkodik, amikor először mosolyog rám, amikor figyeli a világot maga körül. Ha arra gondolok, hány gyerek nem ismerheti meg soha az anyját, soha nem mosolyoghat rá, nem kapaszkodhat bele, mert pont az anyja az, aki a halálát elrendeli, sírnom kell. Nagyon sajnálom azokat, akik megfosztják magukat ettől a csodától, mert a születés, igenis, egy csoda.
Azért is írom ezeket a sorokat, mert mikor még magamban hordoztam a kicsikémet, s a nőgyógyászati rendelő előtt várakoztam, mellettem állt egy fiatal nő, akivel beszélgetni kezdtünk. Megtudtam, hogy azért jött, hogy elvétesse a gyerekét. Már volt két gyereke, ezért a harmadikat nem tudta (?!) vagy nem akarta vállalni. Nem tudtam megakadályozni, nem tudtam, mit mondjak, csak álltam némán mellette. Azóta felelősnek érzem magam azért a kis életért, aki benne volt. Ezért írok, hátha valaki, aki elolvassa, amit írtam, talán meggondolja magát. Ha csak egyvalaki is a gyermeke élete mellett dönt, gazdagabb lesz a világ, és nem kell élete végéig bűnhődnie, hanem ajándékot kap, Isten ajándékát. Ö pedig megjutalmazza azokat, akik mernek életet adni. „Ha gyermekek lesznek – az Istentől jönnek”. És az, aki fogacskákat ad a kicsikéknek, gondoskodni fog arról is, hogy harapnivalójuk is legyen.

Margitics Ildikó, Nagyszőlős