„Mert porba tér ez az élet”

210

Amikor az Új Hajtás nagyböjti száma megjelenik, még néhány nap maradt a farsangból. Még lehet táncolni, vigadozni, mulatságokat tartani. Aztán hamvazószerdán véget ér a tánc, a vidám bolondozás, és hamut szórnak a fejünkre: „Emlékezzél, ember, hogy porból vagy és porrá leszel”.

Ünneprontás lenne ez? Netán valaki megirigyelte vidám farsangolásunkat, nevetésünket, bolondozásunkat? Nem, dehogy. Hiszen már az Ószövetségben is meg van írva: „Mindennek megvan a maga ideje az ég alatt: Van ideje a születésnek és a halálnak; ideje a sírásnak és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje a táncnak.” Tehát van ideje a táncnak is (ezt manapság már tudjuk, de egy-két száz évvel ezelőtt még nem is volt olyan természetes), és van ideje a böjtnek is: azért, hogy helyükre kerülhessenek a dolgok az életünkben. A farsang idején megéljük életörömünket, kicsit visszavedlünk gyermekké (pl. azzal, hogy jelmezbe bújunk és izgatottan versenyzünk a vetélkedőkön), és a közösségi mulatságok alatt szabadjára engedhetjük kreativitásunkat, fantáziánkat. S milyen jó dolog felszabadultan együtt szórakozni azokkal, akiket szeretünk! Jó dolog mulatni – de jó dolog ezt a megfelelő helyre tenni életünkben. Mert akárhogy is nézzük, egyszer tényleg vége lesz az életünknek, itt kell hagynunk minden földi örömöt, a tiszta örömöket is. Helyette megkapjuk az örök boldogságot – nem kell félni, nem fogunk ott unatkozni, sőt. Ha mi tökéletlen ember létünkre olyan sok jó, élvezetes és épületes programot tudunk kitalálni, ahol jól érezzük magunkat, Istentől ne telne ki ennél sokkal élvezetesebb, szebb program az egész örökkévalóságban? Tőle, aki egyedül tudja, mi okoz nekünk igazi örömöt?

A hamvazkodás és a böjt épp erről szól: arra tekintünk, ami életünk végén vár ránk: igaz, hogy elporlad a testünk, de lelkünket a mennyek országa, vagyis az Istennel való örökös, boldogító együttlét várja: ez életünk egyetlen igazi célja, az egyetlen, amiről nem mondhatunk le, mert ha elveszítjük, mindent elveszítünk vele. Ha ennek a célnak mindent alárendelünk, akkor minden megfelelő hangsúlyt kap, és elsősorban arra fogunk törekedni, hogy Isten segítségével megérjünk, felkészüljünk az örök életre, és ne játsszuk el örök boldogságunkat. Ha így élünk, mindent a maga valódi nagyságában, értékében fogunk látni, s mindent ajándékként fogunk fel: nem mindenáron akarunk mulatni, jól érezni magunkat, hanem örülünk, ha részünk lehet ilyenben. Nem fogunk minden élvezet után kapaszkodni, hanem mi akarunk másoknak örömet szerezni, segítségére lenni. Nem akarunk mindenáron megkaparintani valamit vagy valakit, nem akarunk mindenáron gyermeket (akár bűnös úton is), stb. Akkor hálával és örömmel fogadunk mindent, amit kapunk, ajándéknak érezzük, és nem úgy vesszük, hogy „ez nekem jár”. Nem követelünk kedvességet, extra megértést a másiktól, épp ezért nagyon fogunk örülni annak, ha mégis megkapjuk. S ugyanez a látásmód segít a helyére tenni életünkben a fájdalmakat, sőt a tragédiákat is.

A böjt segít abban, hogy Istent és embertársamat helyezzem előtérbe, és magammal szemben egészséges távolság alakuljon ki. Akkor szabad lélekkel, nem pedig lelombozva tudom énekelni: „Hamvazkodjál, hívő lélek, mert porba tér ez az élet. Akármennyit örvendeztél, ne feledd, hogy porból lettél.” Igen, így van. Előbbutóbb porrá leszünk, s erre nem árt időnként gondolni, hogy ne feledkezzünk bele annyira a földi dolgokba, hogy közben elfeledkezzünk égi hazánkról, s ne adj’ Isten elveszítsük azt. Sokkal nyugodtabb az az ember, aki erre gondolni szokott, mint aki nem mer szembenézni a halál tényével, és azon szorong, hogy jaj, mi is lesz majd akkor.

Amíg élünk, van elég alkalmunk örülni, s ezt csak fokozza a tudat, hogy ez az öröm folytatódik majd odaát is. Egyszóval: farsangoljunk örömmel, hamvazkodjunk örömmel, és készüljünk felelősséggel az örök életre. Mindenkinek áldásos, gyümölcsöző nagyböjtöt kívánok!

Pápai Zsuzsanna főszerkesztő