Mit jelent nekem a kárpátaljai cigánymisszió, avagy mi hiányzott annyira az idén?

53

A cikket Luchterhand Irén szentendrei tanárnő egyik diákja írta, egyike azoknak, akik már sok év óta járnak Kárpátaljára a cigánytáborokba, ahol foglalkoznak a gyerekekkel: játszanak velük, jóra-szépre tanítják őket: hitük elmélyítése, a betűvetés tanítása, éneklés és még sok minden szerepel a programjukban. Főleg pedig a gyermekek szeretete, ami nélkül nem menne a munka. Az elmúlt nyáron természetesen – és sajnos – szó sem lehetett az ideutazásról. Most januárban kapta meg szerkesztőségünk ezt az írást az egyik fiataltól, aki megosztotta gondolatait a misszióról, amit évek óta végeznek.

15 éves voltam, mikor először mentem Kárpátaljára. Nem igazán tudtam, mire kell számítani, emiatt kicsit izgultam is (nagyon izgultam). De amint az első nap beléptünk a kapun és a sok kis pulya már messziről üdvözölt minket, minden félelmem elszállt. Egyrészt azért, mert onnantól egy percünk sem volt másra gondolni, másrészt azért, mert az aggodalmaskodás minden útját azonnal berekesztette az a rengeteg szeretet, ami ott egy pillanat alatt „ránk szakadt”. Az a sok szeretet, ami kifejeződik egy kis rosszasággal, közös énekléssel, óriási hangzavarral, érdeklődéssel, mosolygással és főleg közös imádsággal. Ha valaki idejön, de nem tudja maga mögött hagyni a megszokott dolgokat, nem tud egy kicsit magán túlra nézni, az nem érzi itt jól magát. De aki a saját gőgje és hiúsága helyett képes meglátni, hogy akikhez jött, sok szempontból bizony közelebb állnak az istengyermekséghez és így az Isten országához, mint én, az gazdagabban jön haza. Egy-egy pulya őszintesége, figyelmessége, tisztaszívűsége láttán szégyenkezni támad kedvem, látva azt, hogy annyival több világi jóval és tudással ellátva mennyivel szegényebb a lelkem. Nekem itt vált világossá a nyolc boldogság értelme.

Ha ez még nem lenne elég, ez a misszió egy családot alkot belőlünk, akik, egymást ismerve vagy ismeretlenül, egy-egy hétig a legjobb önmagunkat odaadva próbálunk szolgálni. Ez egy olyan csapat, amire az ember ezután mindig számíthat, mert ez a néhány hét valami egész különös módon kovácsol össze bennünket.

Mindig boldogan megyek a kárpátaljai cigánytáborokba, mert tudom, hogy ott örömmel várnak, emlékeznek rám, tudják a nevem. Tudom, hogy várnak régiek, akiket láthatok felnőni, és várnak újak is. És én csak remélem, hogy adhatok is valamit azért a leírhatatlan dologért, amit tőlük kapok.