Aki Jézus Krisztushoz szeretné igazítani múló életét, tagja a Szentlélek éltette közösségnek, az egyháznak. Ez annyit jelent, hogy élni akarja Jézus Krisztus életét, és folytatni az ő küldetését a saját és a nemzedékről nemzedékre megújuló egész emberiség üdvözlésének szolgálatában.
Jézus Krisztus élete és műve a keresztény élet és küldetés alapja. Már az első Krisztus-hívő idők Isten dolgairól helyes beszédmódot kereső nemzedékei is az idők végezetéig tovább élő Krisztusnak nevezik az egyházat. Ma mi vagyunk az egyház, nekünk kell magunkévá tennünk Krisztus életútját, és folytatnunk küldetését. Bennünk él tovább a világ Üdvözítője.
Minden évben ennek az életnek és küldetésnek részleteit idézi elénk a keresztény élet gondozásának eszköze, a nemzedékek hosszú sorát nevelő liturgikus év keresztény ünneplése. Szeretnénk, ha ebben az évben megtalálnánk, s ha eddig is ismertük, most megerősítenénk az Isten egyházát éltető, Szendéikével való meggyőződéses és soha nem mellőzhető, hatékony együttműködésünket, életünk és küldetésünk érdekében.
Elérkeztünk a Nagyböjt küszöbéhez. Ez a Húsvét ünnepét előkészítő, legrégebbi időktől elsődleges negyven nap két feladat elé állít bennünket. Megemlékezünk Jézus Krisztus megváltó művéről, és megújulunk megváltott életünkben. így mi magunk közelebb jutunk az üdvösséghez, és mások előtt hatékony tanúságot teszünk reményünkről.
Mi a szerepe ebben a Szentléleknek, akire idén figyelmünk irányul, aki nélkül nem maradunk meg az egyház közösségében? Ugyanaz, ami Jézus Krisztus életében volt – Krisztus „az örök Lélek által önmagát adta szeplőtelen áldozatul. hogy megtisztítsa lelkiismeretünket a holt cselekedetektől, hogy az élő Istennek szolgáljunk.” (Zsid 9, 14)
Biztosan nincs hibátlan, bűntelen élet a világon. Még inkább nincs, ha szerencsétlen időkben a bűn törvényesíteni akarja magát, és hamis lelkiismerettel babonázza meg a lelkeket.
Ezért hát nincs üdvösség, csak Krisztus bűneinktől megváltó áldozata révén. S ha mi vagyunk az egyház, a tovább élő Krisztus, az áldozat szelleme nem hiányozhat életünkből, sem Krisztushoz való hasonlóságunk, sem a mások üdvözítésének szolgálata érdekében.
Sajátos jelentése van az áldozat szellemének az emberiség történetében. Elég volt az értelem ébredése, hogy az ember fölismerje élete minden javának tőle független eredetét. S ezért hálája kifejezésére szükségét érezte, hogy viszonozza az ajándékozó ismeretlen nagylelkűséget. Még inkább késztetve érezte magát, amikor, a kapott ajándékkal visszaélve, adósnak érezte magát. Ez a kettős belső tapasztalat gyújtotta meg kezdettől az áldozati oltárok tüzét – írja Prohászka püspök egyik elmélkedésében hogy az ember teljes odaadása jeleként elhamvassza munkájának legtöbbre tartott javait.
Az ember hódolata, hálája és engesztelése azonban csak az emberré lett Fiúistenben, Krisztusban valósult meg a maga teljességében, a Golgotán, amikor az élet Uraként saját életét adta, hogy kiút nyíljon minden nemzedék számára az esendő és bukott életből is az új és maradandó életre.
Azóta Jézus Krisztus megváltó áldozata, melynek emlékét a legrészletesebben őrzik az evangéliumok lapjai és az apostolok igehirdetése, arra sarkallja a Krisztust követő embert, hogy saját életében megőrizze az áldozat szellemét, kapott javainak odaadását Istennek az embereken keresztül, a jelen és jövő jobbá tételéért.
Itt a Nagyböjt, Jézus Krisztus megváltó művének emlékezetével és a mi Krisztust követő áldozatos életünk megújításával. Szeretnénk a szent negyven nap folyamán, a bennünk Krisztus életét éltető Szentlélek erejében, áldozatos lelkű és életű, küldetését hitelesen teljesítő, jobb kereszténnyé lenni.
Néhány gondolat hozzásegít ennek megvalósításához. Az áldozat mindig önkéntes lemondással jár. Ismerjük az Evangéliumot. Csak az lehet Krisztus tanítványa, aki le tud mondani önmagáról, azaz a saját egyéni, másokat figyelmen kívül hagyó önzéséről.
Nem kell agyafúrt, képmutató lemondásokat kiötölni. Tudomásul kell vennünk, hogy igényeink végeredményben kielégíthetetlenek. A lemondás szellemét, mint az áldozatosság kezdetét alakítja ki, ha a megelégedettségre nevelem magam. Ha az életet, egészséget, tulajdont és minden ajándékot szem előtt tartó hálára nevelem magam.
Lám, semmibe vesz- szük, hogy ötven éve nem háborúskodunk, hogy megszűnt gyarmati kiszolgáltatottságunk, lassan építhetjük a holnapot.
Krisztus megváltó áldozatában engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig. Krisztushoz hasonlít majd minden időben az, aki meg tudja hozni az engedelmesség áldozatát.
Kinek? Mindig az Úristennek, akit az emberek jelenítenek meg számunkra, akik csak egymáshoz alkalmazkodva őrizhetik meg a szőlővesszők és szőlőtő közösségét – Istennel és egymással.
Ebben sem kell megvalósíthatatlan lehetőségeket elképzelnünk. A családok életének emberi boldogságot termő megőrzése az egymás iránti engedelmes készségből fakad. Hitvesek, nemzedékek egymást kölcsönösen elfogadva az áldozat megváltó erejét hordozzák. Individualista korunk nyomorúsága a mindig másban hibát kereső, csak saját magát bálványozó engedetlenség és elmagányosodás.
Senki sem vonja kétségbe, hogy az emberhez méltó, az életet elfogadó-tevő engedelmesség az emberek szolgálatát jelenti. „Ez tesz naggyá“ – mondta Jézus tanítványainak, amikor versengtek az elsőségért. Azóta megtanulták már elődeink is, hogy ehhez és csak ehhez a szolgáló elsőséghez ad erőt Isten Szentlelke az egyházban.
Hasonlók leszünk Krisztushoz, ha meggyőződünk róla: életünk valódi feladata a ránk bízottak tőlünk telhető szolgálata, kiszolgálása, kedvük keresése.
Egyedül egymás életének megkönnyítése a hétköznapokban, saját feladataink megbízható teljesítése lehet, nemcsak elemi közösség, hanem az egész ország felemelkedésének záloga. Ha Krisztus Urunk annak is maradandó gyümölcsöt ígér, aki egy pohár vizet ad a szomjazónak, a szolgáló áldozatkészség jövőt teremt.
S végül is, ahol Jézus Krisztus nemcsak szolgálni jött minden embert, hanem életét is értünk adta, az áldozat szellemének nélkülözhetetlen része a kereszt volt és marad.
Nem kell keresni, mindig jelen van. A lelkületet kell keresni, amely felfogja a kereszt értelmét, melyből, Krisztus óta, igazoltan élet és üdvösség fakad.
Kempis Tamás írja Krisztus követése című művében, hogy életünk keresztekkel van telítve. A keresztet, a szenvedést bele kell hát számítanunk életünkbe, mert ha nem így teszünk, akkor is lesz, de kínos teherként nehezedik ránk. A betegségek, sikertelenségek, a balgaságunk ütötte sebek vagy a minket látszólag ok nélkül sújtó bajok hívőre és nem hívőre egyaránt ráköszöntenek. Csak Jézus Krisztus keresztjének üzenete, a Jó Hír teszi minden bizonnyal keserves terheinket ugyan nem könynyebbé, de élet- és üdvösségszerzővé a Gondviselés jelen rendjében.
Itt a krisztusi élet és küldetés nagyböjti ideje. Templomainkban elénk állítják Istennek Fiát, aki az örök Lélek által önmagát adta szeplőtelen áldozatul, hogy az élő Istennek szolgáljunk. Ma mi vagyunk az egyház, a tovább élő Krisztus, akik az áldozatosság szellemében vállaljuk a lemondás, az engedelmesség, a szolgálat és a kereszthordozás lelkületét.
Ebben számíthatunk Isten egyházat éltető és sokakat üdvözítő Lelkének erejére. így nem vész kárba a nagyböjti idő, hanem meghozza termését.