Ferenc pápa rendkívüli Urbi et Orbi áldása

32

Ferenc pápa március 27-én, pénteken imát vezetett és rendkívüli, teljes búcsúval járó Urbi et Orbi áldást adott a Szent Péter-bazilika előtti üres téren, a világméretű koronavírus-járvány idején Isten irgalmába ajánlva Róma városát és az egész emberiséget.

Ferenc pápa 18 órakor a Szent Péter-bazilika lépcsőin, a katekézisek szokásos helyén vezetett imádságot, miközben az üres Szent Péter téren esett az eső. Isten igéje Szent Márk evangéliumából (4,35–41) hangzott fel, ezt követte a Szentatya homíliája.

„Aznap alkonyatkor” (Mk 4,35). Így kezdődik az evangéliumi szakasz, amelyet az imént hallottunk. Már hetek óta úgy érezzük, leszállt az este. Sűrű árnyékok borultak tereinkre, utcáinkra és városainkra; uralmuk alá hajtották az életeinket, mindent megsüketítő csönddel és vigasztalan ürességgel töltve el, amely minden dolgot megbénít jártában: érezni lehet a levegőben, észre lehet venni a gesztusokban, elárulják a tekintetek.

Rémültté és elveszetté váltunk. Akárcsak az evangéliumi szakaszban szereplő tanítványokra, miránk is felkészületlenül tört a váratlan és vad vihar. Ráébredtünk, hogy mindannyian ugyanabban a bárkában vagyunk, mind törékenyek és irányt vesztettek, ugyanakkor mégis fontosak és szükségesek vagyunk, mindannyian arra nyertünk meghívást, hogy együtt evezzünk, hisz mindannyiunknak szüksége van arra, hogy kölcsönösen támaszt nyújtsunk egymásnak.

Ebben a bárkában… itt vagyunk mindannyian. Akárcsak azok a tanítványok, akik egy hangon szólalnak meg, és szorongásukban ezt mondják: „Elveszünk” (v. 38). Könnyen magunkra ismerhetünk ebben az elbeszélésben. Sokkal nehezebb azonban megértenünk Jézus magatartását. A háborgás ellenére békésen alszik, bízva az Atyában – ez az egyetlen alkalom, amikor azt látjuk az evangéliumban, hogy Jézus alszik. Amikor aztán felébresztik, majd lecsillapítja a szelet és a vizeket, odafordul a tanítványokhoz, és megrovóan így szól hozzájuk: „Miért féltek ennyire? Még mindig nincs bennetek hit?” (v. 40).

Miben is rejlik a tanítványok hitének a hiánya, amely szemben áll Jézus bizalmával? Ők továbbra is hittek Benne, hiszen Őt hívták segítségül. De figyeljük meg, hogyan szólítják meg őt: „Mester, nem törődöl vele, hogy elveszünk?” (v. 38). Úgy gondolják, hogy Jézus közönyös velük szemben, nem törődik velük. Közöttünk, családjainkban az egyik legfájdalmasabb dolog az, amikor ezt mondják: „Nem törődsz velem?”. Olyan mondat ez, amely megsebez, és elszabadítja a szív viharait.

Jézust is megrázza. Hiszen senki sem törődik jobban velünk, mint Ő. És valóban: ahogy megszólítják, rögtön megmenti reményvesztett tanítványait.

A vihar leleplezi sebezhetőségünket, és lemeztelenítve elénk állítja hamis és felszínes biztonságérzéseinket, amelyek segítségével meghatároztuk életeink forgatókönyveit, a terveinket, a szokásainkat és prioritásainkat.

Uram, a te Igéd a mai estén szíven üt és miránk vonatkozik, mindannyiunkra. Ebben a mi világunkban, amelyet Te nálunknál is jobban szeretsz, a lehető legnagyobb sebességgel robogtunk előre, úgy éreztük, erősek vagyunk, és mindenre képesek. Epekedtünk a haszonra, engedtük, hogy felemésszenek minket a tárgyak, és megrészegítsen a sietősség. Nem álltunk meg a hívásodra, nem tértünk észre a háborúkkal és a bolygószintű igazságtalanságokkal szemben, nem hallottuk meg sem a szegényeknek, sem a mi súlyosan beteg bolygónknak a kiáltását. Folytattunk mindent rendíthetetlenül, és úgy gondoltuk, örökre egészségesek maradunk egy beteg világban.

Most, amikor háborgó tengeren hajózunk, tehozzád esdeklünk: „Kelj fel, Urunk!”

Urunk, te egy felhívással fordulsz felénk: a hit felhívásával. Nem is annyira arról van szó, hogy higgyük: Te létezel, hanem sokkal inkább arról, hogy Hozzád menjünk és bízzunk Benned.

Az imádság és a csöndes szolgálat: ezek a mi győztes fegyvereink.

A hit kezdete az, ha tudatosul bennünk: rászorulunk az üdvösségre. Nem vagyunk elégségesek önmagunknak, egyedül elsüllyedünk: szükségünk van az Úrra, ahogyan a régi hajósoknak szükségük volt a csillagokra. Hívjuk meg Jézust életünk bárkájába! Bízzuk Rá a félelmeinket, mivel Ő legyőzi azokat! Akárcsak a tanítványok, mi is meg fogjuk tapasztalni, hogy ha Ő a fedélzeten van, nem fogunk hajótörést szenvedni. Ez ugyanis Isten ereje: mindazt, ami velünk történik, képes jóra fordítani, még a legrosszabb dolgokat is. Elhozza a csendes időt a viharainkba, mivel ha Isten velünk van, az élet nem hal meg sohasem.

Az Úr felkel, hogy felébressze és új élettel töltse meg húsvéti hitünket.

Van horgonyunk is: a keresztje által megmenekültünk. Van kormánykerekünk: a keresztje szabadulást hozott nekünk. Van reménységünk: keresztje által meggyógyultunk, Ő magához ölelt minket, hogy semmi és senki ne szakíthasson el bennünket az Ő megváltó szeretetétől. Az elkülönítésben, amikor mindannyian szenvedünk szeretteink és a velük való találkozásaink hiányától, megtapasztaljuk rengeteg dolognak a hiányát. De újra meghalljuk a minket megmentő üzenetet: Ő feltámadt és közöttünk él! Az Úr a keresztjéről meghív minket arra, hogy újra ráleljünk az életre, amely miránk vár, fordítsuk tekintetünket azok felé, akik szólongatnak bennünket, erősítsük meg, ismerjük fel és mozdítsuk elő a kegyelmet, amely bennünk lakozik. Ne oltsuk ki a pislákoló mécseslángot (vö. Iz 42,3), amely soha nem betegszik meg, hanem hagyjuk újraéledni a reményt.

Ha átöleljük az Urat, akkor a reményt öleljük át: íme, a hit ereje, amely megszabadít a félelemtől és reménnyel ajándékoz meg minket.

Kedves Testvéreim, erről a helyről, amely Péter sziklaszilárd hitét hirdeti, ezen az estén mindannyiótokat az Úrra szeretnélek bízni, a Szűzanya közbenjárását kérve, aki a nép üdve, a tengernek csillaga a vihar idején. Innen szálljon le rátok vigasztaló ölelésként Isten áldása.

Urunk, áldd meg a világot, adj egészséget a testnek, vigasztalást a szívnek! Azt kéred tőlünk, hogy ne féljünk. Ám hitünk gyönge, mi pedig tele vagyunk félelemmel. Te, Urunk, ne hagyj magunkra minket a vihar tombolása idején. Ismételd el újra: „Ne féljetek!” (Mt 28,5). Mi pedig Péterrel együtt „minden gondunkkal hozzád fordulunk, mert neked gondod van ránk” (vö. 1 Pt 5,7).

*

Beszéde után a pápa a Santa Maria Maggiore-bazilikából a Szent Péter térre érkezett Salus Populi Romani-kegykép és a San Marcello al Corso-templomban őrzött csodatevő feszület előtt imádkozott. A sötét fából készült feszülethez számos csoda kötődik, többek között Róma városának az 1522-es súlyos pestisjárványtól való megmenekülését is annak tulajdonítják, hogy bűnbánati körmenetben a templomtól a Szent Péter-bazilikához vitték. A mostani processzió az egészségügyi előírások betartása miatt elmaradt, de a pápa Róma városa és az egész világ nevében a kereszthez járult.

Ezután szentségimádás következett: az Eucharisztiát a bazilika előterében felállított oltárra helyezték ki. Ferenc pápa és a kis számú asszisztencia csendben imádkozott, majd könyörgő litániát mondtak.

Ezt követően a pápa Urbi et Orbi áldást adott az Oltáriszentséggel. A Szentatya mindazoknak, akik a rádió, a televízió vagy más kommunikációs eszközök révén részesülnek a szentségi áldásban, megadta a teljes búcsút az Egyház által rögzített formában.

Forrás: Magyar Kurír