LÁZÁR

Jézus lelke mélyéig megrendült. Jézus könnyekre fakadt.

A sírkamra egy dombba volt vájva. Oldalain, mint apró, kiszáradt erek, pergett a homok, néhány kavicsot sodorva magával. A föld remegett a tétován, némán bámuló emberek lába alatt. Az arcokra kiült a csendes félelem és zavarodottság. Az amúgy is rekkenő hőség elviselhetetlenné vált: testük minden porcikája izzadt, s a fehér, szakadozott ruhák szinte égették viselőiket. A homlokokról a verejték patakokban csorgott végig a halántékokon, és a vakító napfény mellett erősen csípte a szemüket. A gyerekek anyjukhoz bújtak, az asszonyok férjeik mellett kerestek menedéket. De mi elől?…
A sírbolt sötétjébe ékként hatolt a nyitott bejáratból áradó napsugár, s benn egy szögletesre faragott kőtömböt világított meg, melyen egy fehér leplekbe bugyolált test feküdt mozdulatlanul. A kamra falai boltozatot alkottak a mennyezettel, s mindenhonnan kisebb-nagyobb elmunkálatlan kődarabok türemkedtek ki, bizonyítván a barlang mesterséges voltát, a nehéz munkát, amikor követ vájtak ki a kőből.
A fényben fürdő halott körül dohos hullaszagtól bűzlött a sötétség, elfojtva az élet legparányibb gondolatát is. Egy ember mulandó élete szorult ebbe a kriptába, együtt a romlandó hústömeggel, melyben egykor érzés lakozott. 0 itt válik azzá a porrá, amiből lett. Nincs erő, amely változtatni tudna e komor képen, amely vissza tudná pörgetni az időt, s mégis meghagyni az emlékezést a szomorú történetre, a boldogan elmúlt valóságra. Meghalt, s már negyednapja a kriptában feküdt…
– Lázár, jöjj ki!
A mindenható hang most nem kért, hanem parancsolt, nem volt alázatos, hanem uralkodó, nem tűrt ellentmondást, és mégis halvány remegés lapult mögötte. A mindent átható szeretet csendült ki belőle, fenségesen és dicsőségesen, egy olyan erő tudatában, mely ellen a halál sem harcolhat. Isten volt ez a hatalom, tréfát nem ismerő, kételyt nem tűrő; minden élő és élettelen engedelmeskedett neki, mert mindenben, mindenhol jelen volt, s nem a viszonylagos, hanem az abszolút jóságot képviselte. Maga volt a porrá zúzó és felemelő, megalázó és felmagasztaló, az első és az utolsó.
A halott megmozdult. Fokozatosan tért vissza a nemlétből a valóságba, óriási szakadékot hidalva át, felbontva, megsemmisítve az emberi lét törvényeit. Nem tudhatta, mi történik, nem érzékelhetett semmit. Nem az ő akarata érvényesült ezekben a pillanatokban… Éles fájdalom járta át egész testét. Engedelmeskednie kellett: felemelkedett, ám ismét visszahanyatlott a hideg kőre, nem volt még ura erejének. De szólították, s mennie kellett.
A visszatérő élet iszonyú kínjai közepette lassan felült, majd talpra állt, s a végsőkig megfeszítve izmait tett néhány lépést. Még nem látott, megkülönböztette a világosságot a sötétségtől, s elindult a fényes kijárat felé.
Volt, aki megdermedt félelmében, volt, aki ijedtében a kövek között keresett menedéket vagy hanyatt-homlok menekült, s volt, aki térdre borulva imádkozott. Látták, és mégsem hittek a szemüknek, lelkükben kétely és bizalom, csodálat és iszony, borzalom és öröm kavarogtak, egyesülve az emberileg megmagyarázhatatlannal és érthetetlennel.
Lázár megállt a sír tátongó szájában, és tehetetlenül várakozott. Nővérei hittek. Odaszaladtak, és óvatosan lecsavarták róla a halotti lepleket. Megismerte szeretteit: falubélijeit, Mártát és Máriát, s magát a Mestert is. Otthon ennie adtak, bevezették szobájába, és nagy szeretettel tekintettek rája. Örökre belevéste magát azonban az a távolság, melyet a halál támasztott közte és az evilági lét között. Nem találta helyét, hisz már egyszer elhagyott mindent! Nélküle kellett volna az életnek továbbfolynia. Őrá már nem számítottak, s most mégis itt van! És ez ellen nem tehet semmit, mert ő egy bizonyíték, az élet és halál fölötti hatalom létezésének, az örök érvényű Igének az igazolója.
Nehéz kő nyomta lelkét, a halál köve, mely egyre nehezebb lett. Ott állt a kereszt alatt, körötte zokogó emberek, marcona katonák, fülledt meleg, kalapácsütések s a rájuk felelő fájdalmas kiáltás, mely nem talál segélyt hozó meghallgatóra. A dicső halál fáján ott függött Ő, az életet adó gyümölcs. Elérkezett a pillanat, amikor neki kellene segítenie, de képtelen rá, mert csak ember, s ő nem szólíthatja Őt vissza.
A keresztrefeszített megmozdult, lassan felemelte fejét, s inni kért.
Hangja csendes volt és megbocsátó, remegett és szeretett. Tudta, hogy most engednie kell a halálnak, mert csak így győzhet örök halálunk felett.
Mindenható, de szenvedett és félt…
Beteljesedett!

Lázár lelke mélyéig megrendült.
Lázár könnyekre fakadt.

Bekecs József, Nagyszőlős