Mese – Rácegresi és Pácegresi

Babó Titti találkozott egy öregemberrel. Az öregnek térdig ért a szakálla. Azt kérdezte:

– Tudod-e, öcsém, ki vagyok?

– Tudom bizony – mondta neki Babó Titti -, te vagy Ajah-tan Kutarbani király.

– Ejha! – csodálkozott az öreg, az ámulattól még a szakálla is megnyúlt egy jó arasszal.

– Nem az vagyok, de ha már így kitaláltad, mostantól kezdve az leszek. Hogy is mondtad, milyen király?

– Ajahtan Kutarbani.

– Nagyon jó – mondta elégedetten az öreg, és megsimította egy araszt nőtt szakállát. – És mit gondolsz, miért szólítottalak meg?

– Mert mesélni akarsz.

– Ejha! – ámuldozott megint, s most a változatosság kedvéért rövidült egy araszt a szakálla. – Igaz, hogy azt akartam csak megkérdezni, hogy hány az óra, de ha úgy találod, akkor valóban mesélni akarok. És azt tudod-e, miről akarok mesélni?

– Hogyne tudnám, a furulyafákról. – Az öregember megint ejházott, a szakálla nyúlt egy araszt.

– Igaz, hogy a Nagyhajú Kopasz Tillaláromról akartam mesélni, de most már furulyafákról akarok. Milyen az a furulyafa?

– Olyan, amin furulyák teremnek. (Ejha! Szakáll. Arasz.)

– Van egyáltalán olyan fa?

– Hogyne volna.

– Ki tud róla?

– Hát elsősorban te.

– Ejha! – Most már annyira csodálkozott az öregember, azazhogy Ajahtan Kutarbani király, hogy egyszerre nyúlt is meg rövidült is a szakálla egy araszt. Vagyis éppen akkora maradt, amekkora azelőtt volt. – És ezenkívül milyen bizonyítékaid vannak a furulyafák létezésére?

– Az, hogy mesélni fogsz róluk. Ami nincs, arról nem lehet mesélni.

– Az már igaz – mondta Ajahtan Kutarbani király, és ezúttal a szakálla békén maradt. És hány furulyafáról kell mesélnem?

– Kettőről. Jól tudod, hogy nincs is több. Csak két furulya-fa van a világon.

– Tényleg – mondta Ajahtan Kutarbani király -, jól tudom. És azt is jól tudom, hogy ezzel a két fával egyszer minden embernek dolga akad. Nincs ember, aki ne kerülne a furulyafák elé.

– De nincs ám!

– Most már mondanám is a mesét… várj egy pillanatra… Hol is áll az a két furulyafa?

– Hát hol állna! A palotád udvarán.

– Az ám – csapott a homlokára Ajahtan Kutarbani király -, a nádfödeles palotám udvarán!

– Nem nádfödeles! Fazsindelyes.

– De még mennyire fazsindelyes! – lelkesedett a király, és így folytatta:

Kőből rakott, fából rakott, csillognak rajt vakablakok!

– Csak ne húzd az időt szavalással – figyelmeztette Babó Titti.

– Nem szavalok, csak egy versikét mondtam – szabadkozott Ajahtan Kutarbani. – Szóval ez a kőből rakott, fából rakott, vakablakos, fazsindelyes, hetyke tornyú, szép palota a Négyszögletű Kerek Erdő szélén állt.

– Úgy bizony – bólintott Babó Titti -, nem beszélve Csodaországról, mert Csodaország ott kezdődött a palotád háta mögött.

– Méghozzá nagyon közel – emelte fel az ujját Ajahtan Kutarbani király -, mert esténként elhallatszott hozzánk, ahogy Csodaország őre, a Hétfejű Tündér énekelt.

– Hét szólamban.

– Bizony, mind a hét szájával más szólamot énekelt.

– Eladdig, amíg el nem vesztette hat fejét.

– Hát elvesztette? Akkor a vége felé azért énekelt csak egy szólamban.

– Azért bizony.

– Nem gondolod, hogy áttévedtünk egy másik mesébe? -töprengett király.

– De, de – bólogatott Babó Titti -, majdnem áttévedtünk. Ott hagytad abba, hogy kőből rakott, fából rakott, vakablakos, hetyke tor…

– …Nyú, szép palota – folytatta a király. Igen, ott laktam akkoriban, a szakállam még hollófekete volt… és igen jó király voltam, a legjobb király.

– A legeslegjobb – lelkesedett Babó Titti.

– Alattvalóimmal – folytatta volna Ajahtan Kutarbani, de Titti közbevágott:

– Alattvalóiddal? Csak egy alattvalód volt.

– Akkor alattvalómmal mindig jól bántam, ha például éhes volt, megparancsoltam neki, hogy egyék… Ki is volt az alattvalóm?

– Hát te magad! Ajahtan Kutarbani király egyetlen alattvalója Ajahtan Kutarbani alattvaló.

– Így igaz – bólintott Ajahtan Kutarbani -, tudom, az alattvalóm nem nagyon szeretett korán kelni, de azért mire én fölkeltem, addigra ő is mindig felkászálódott. Jól megvoltunk. Jó füle volt az alattvalómnak. Azért is hallotta meg azt a furulyás legényt.

– Aki a Négyszögletű Kerek Erdő közepén lakott egy faluban.

– Úgy bizony. A falut, ha jól emlékszem, úgy hívták: Rác-pácegres. Onnan jött ez a legény. Rácegresi volt a neve. No, hát megállt ez a Rácegresi az ablakom alatt, és elkezdett furulyázni. Hát olyat még nem hallottunk, se én, se az alattvalóm! Csak tátottuk a szánkat az ámulattól.

– A szakállad nyúlt egy araszt.

– Kettőt. Mert mit művelt Rácegresi azzal a furulyával! Ha azt én el tudnám mondani!

– Trillázott, sírt és nevetett a furulyája – mondta Babó Titti -, kesergett, röpdösött, vidított, szálldosott. Ringatott.

– Ahogy mondod – helyeselt Ajahtan Kutarbani király -, a végén le is dobattam neki az alattvalómmal egy aranyat.