Öt nap a világ felett

„Mindenkit szeretni” – ezzel a mondattal indította el Pogány István atya az ez évi hittantábort, amelyen minden napra kaptunk egy feladatot, amit a nap folyamán meg kellett élni: „mindenkit szeretni”, „eggyé válni a másikkal”, „Jézust szeretni a másikban”, „elsőként szeretni”.
2006. július 24-én a plébánián gyűlt össze 10 fős kis csapatunk István atya és Béci bácsi vezetésével. Egy rövid imádság után elindultunk Kőrösmező felé. Útközben mindanynyiunkban ott volt az izgalom és egy kis félelem, de szívünk mélyén éreztük, hogy ez a pár nap csodálatos lesz.
Kuzmescsiknél (Kozmuska turistatelep) szálltunk ki. Ott ért minket a rossz hír, hogy néhány nappal azelőtt egy viharban két fiatal halt meg… Ez csak fokozta félelmünket, s egy rövid időre elbizonytalanodtunk. De István atya szemében láttuk a bizalmat és teljes ráhagyatkozást az Úrra, s Béci bácsi biztató szavára elindultunk.
Az első nap kicsit nehéz és fárasztó volt, de az együttlét öröme elterelte a figyelmünket a fáradtságról. Forrás mellett táboroztunk le, s a Hoverla csúcsa is feltűnt előttünk. A fiúk gyorsan és ügyesen felállították a sátrakat és vizet hoztak, a lányok pedig elkészítették a vacsorát, melybe Tarziciusz testvér is besegített.
Minden este szentmisében köszöntük meg az Úrnak az aznapi örömöket és nehézségeket. Utána következett a beszélgetés, melyben megosztottuk egymással, hogyan sikerült megélni az aznapi feladatot.
Az elkövetkező napokban megmásztuk a Hoverlát (2061 m) és a Petroszt (2020 m). Az utóbbi hegycsúcs megmászása nagyon nehéz volt: köves, sziklás, meredek. Ekkor jutott eszünkbe Béci bácsi szava: „Mindig csak a következő lépésre figyelj!”
A legnagyobb támasz e nem könnyű úton a barátaink egy-egy kedves mosolya, karnyújtása volt. Ebben láttuk meg az aznap feladatát: „Jézust szeretni a másikban”. Így sikerült megmászni a Petroszt. Fent gyönyörű kilátás tárult elénk, s éreztük Isten jelenlétét és szépségét a tájban. Egy rövid pihenő után elindultunk lefelé.
Utolsó este erdőben táboroztunk le, ami kicsit szokatlan és félelmetes volt számunkra, de ez sem okozott gondot, hisz együtt voltunk.
Péntek reggel szentmisével kezdtük a napot, melyben hálát adtunk az Úrnak, hogy a „tenyerén” hordozott minket: voltak napok, amikor körülöttünk be volt borulva, dörgött, felettünk meg mindig kék volt az ég. Ilyenkor éreztük igazán az Úr szeretetét. Most, hogy hazaértünk, sok mindenkinek szeretnénk megköszönni ezt a néhány csodálatos és felejthetetlen napot. Elsősorban az Úrnak, hogy mindig mellettünk volt, vigyázott ránk és szép idővel ajándékozott meg minket. István atyának, aki lehetővé tette ezt a tábort, aki a krisztusi szeretetre tanított, mosolyával, vidámságával bátorított, és aki jó lelki atyánk.
Béci bácsinak, aki a legjobb utakat választotta a kitűzött cél felé, és akiről elmondhatjuk, hogy nem csak vezetőnk, de barátunk is volt; Tarziciusz testvérnek, aki egyszerűségével, vidámságával tudott szeretni minket, és igazi barátunk-testvérünk lett; a fiúknak, akik bátorítottak minket, sokszor mellénk álltak és vigyáztak ránk.
Köszönünk mindent, és reméljük, hogy jövőre ismét eltölthetünk néhány napot a világ felett!

-hittanosok Munkácsról-